,,Hál’ istennek, szemérmetlenül hazudtak a nyilasoknak”

A közelmúltban magyarul is kiadták az A láthatatlan hős című ifjúsági regényt, amely Giorgio  Perlasca embermentőnek, a Világ Igazai egyikének életéről szól. Az olasz Perlasca fasisztából lett zsidómentővé. Húskereskedőként került Magyarországra: a háborús Olaszországba irányuló élőmarha-szállítást szervezte. 1943-ban, Mussolini bukása után nem esküdött fel az észak-olasz hitleri bábállamra, így maga is üldözötté vált. Magyarország német megszállását követően vidékre internálták, kalandos úton tért vissza Budapestre. Barátja, a spanyol követségi ügyvivő, Angel Sans Briz révén spanyol útlevelet, állampolgárságot kapott. És feladatot is: bekapcsolódott a spanyol követség zsidómentő tevékenységbe.

1944. november végén a spanyol követség személyzete elhagyta Magyarországot, és a belügyminiszter elrendelte védett házaik kiürítését. Perlasca a diplomatákkal tarthatott volna Svájcba, de védenceinek kiszolgáltatottságát látva, maradt. Beköltözött az Eötvös utcai követségre, ahol Jorge Perlasca néven ideiglenes ügyvivőnek adta ki magát, azt a látszatot keltve, hogy a követség a helyén van, tevékenysége folyamatos. Ettől kezdve önszántából, a saját szakállára, a saját pénzéből, az életét kockáztatva folytatta az embermentést.

A láthatatlan hős megjelenése alkalmából könyvbemutatót és kerekasztal-beszélgetést szerveztek a budapesti Goldmark Teremben, ahol az 1930-ban született Dr. Harsányi Iván (eredeti nevén Hirsch Iván) történész,  professor emeritus, Perlasca egyik megmentettje is felszólalt. (Harsányi tárta fel – a madridi külügyminisztérium levéltárában végzett kutatómunkával – Angel Sanz Briz nagyszabású budapesti zsidómentő akcióját. 2010-ben ,,Encomienda Mérito Civil”, azaz ,,A Polgári Érdemrend Középkeresztje” spanyol királyi kitüntetést kapott.)

Az alábbiakban közreadjuk a professzor beszédének szerkesztett változatát:

„Egy kicsit meg vagyok illetődve. 1944 decemberében a húgommal ketten, egy vékony pokrócon feküdtünk itt, és kétszáz ember volt ebben a teremben, akiket a Magyar Királyi Rendőrség szükségesnek tartott a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló otthonokból összegereblyézni.

Történész szakma ide vagy oda, a korabeli élményeim hatása alatt olvastam a láthatatlan hősről szóló regényt. A nemzetközi gettó Phönix utca [ma XIII. kerület, Raoul Wallenberg utca  – a  szerk.] 5. alatti házának egyik lakójaként sok mindent átéltem a könyvben leírtakból. Irodalmi köntösbe öltöztetve nem csak az eseményeket, hanem a légkört, a lelki folyamatokat, szinte a szagokat, a vér, a puskapor és a halottak árasztotta bűz keverékét is érzékelhetővé teszi ez a kötet.

1944 két hőse más-más pozícióból vállalt embert próbáló feladatot. Ez a nagy jelentőségű vállalkozás több mint ötezer ember életének megmentését eredményezte. A dokumentumokból tudjuk, hogy a nyilaskeresztes kormány hosszas huzavona után háromszáz-háromszázötven ember védett házakban történő elhelyezését engedélyezte, de korántsem ennyien kaptak védlevelet. Gyakorlatilag mindenki kapott, akinek valamilyen úton-módon sikerült eljutnia a spanyol követség Eötvös utcai épületéhez. Közülük több mint ezernyolcszázról név szerint tudunk, mert miután Angel Sanz Briz elhagyta Budapestet, egy december 14-ei, berlini jelentéséhez mellékelve (amit nagy nehezen kikapartam a madridi külügyminisztérium levéltárából) hazaküldte a névsort.

Sanz Briz és Perlasca tevékenysége elválaszthatatlanul összefonódott. Ezt azért fontos hangsúlyoznom, mert a láthatatlan hős szerepét egy spanyol szerző éppen mostanában akarja nullifikálni, és mint történész ezt nem hagyhatom szó nélkül.  Kétségtelen, hogy ha Sanz-Briz  – hivatalos spanyol háttérrel – nem végzett volna mentőtevékenységet már 1944 nyarától, Giorgio Perlasca tehetetlen lett volna. De ha ő, személyes kockázatot vállalva, nem folytatja a munkát Sanz Briz távozása után, nem végzi tovább a védlevelek kiosztását, nem gondoskodik a védett házakról akár biztonsági, akár élelmezési szempontból, veszendőbe ment volna, amit addig tettek, és a védettek zöme is elpusztult volna.

Hál’ istennek, mindketten szemérmetlenül hazudtak a nyilasoknak, mert nem a tájékoztatás, hanem a félretájékoztatás volt a céljuk. Perlasca merész szélhámos volt, ahogy a könyvben is olvashatjuk. Bevallotta a vatikáni nunciusnak, hogy se nem spanyol, se nem diplomata, és mit tesz isten, a semleges országok képviselői – valószínűleg a nuncius rábeszélésére – úgy írták alá vele együtt a nyilas magyar kormánynak küldött tiltakozást, mintha ő lett volna az ügyvivő. Madridban erről mit sem tudtak.

Magam kétszer találkoztam a láthatatlan hőssel, aki valójában látható volt. Először akkor, amikor hívtak, hogy segítsek egy élelmiszer-szállítmányt fölvinni a kapualjból a házba. A csomagokat aztán egy emeleti fordulóban kiosztották a lakóknak. Szerény szállítmány volt, de felbecsülhetetlen jelentőségű. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő. A nálam korábban odaérkezettek mind ismerték a nevét, tőlük tudtam meg, hogy Perlascának hívják, a követség embere, és benne megbízhatunk. Másodszor már élesebb helyzetben találkoztunk. A nyilasok késő este betörtek a házunkba. A lépcsőházban fölsorakoztattak bennünket, és elkezdték az embereket kiterelni az utcára. A regényíró szerint a Duna-partra vitték őket. Nem tudom, így volt-e. Csak azt tudom, hogy öt percen belül megjelent Perlasca egy fekete Buickkal, ugyanis a Phönix utca a követségtől párpercnyi autóútra volt, és elkezdett veszekedni a nyilasokkal. Olyan határozott, ellentmondást nem tűrő volt a fellépése, hogy eredménytelen maradt a rajtaütés, és visszatérhettünk a lakásainkba. A ,,lakásainkba”, ahol harmincöten voltunk három szobában. Ez a pillanat tette lehetővé, hogy ma itt igénybe vehettem az önök idejét.”