,,Olyan kis nagy ember volt, amilyen bármelyikünk lehet”

A budapesti Goldmark Teremben június 1-jén mutatták be az A láthatatlan hős című ifjúsági regényt, amely Giorgio Perlasca második világháborús zsidómentő történetéről szól. Giorgio Perlasca fia, Franco szerint nem a nagybetűs történelem, hanem a személyes sorsok átélése alakíthat ki antitesteket a gyerekekben, hogy nehéz helyzetekben ne a rossz mellett döntsenek. Franco Perlasca a könyvbemutatón átvette az Élet Menete díjat.

– A holokauszt-túlélők többsége nem, vagy csak nagy sokára beszélt a gyerekeinek a vészkorszakról. Szokatlanabb, hogy az ön édesapja sem osztotta meg otthon az élete 1944-es emlékeit, pedig büszke lehetett volna arra, amit tett. Mikor és hogyan tudta meg, hogy mit vitt véghez Giorgio Perlasca Budapesten?

–Valóban semmit nem tudtam addig, amíg 1987-ben váratlanul meg nem jelent nálunk Padovában egy magyar házaspár, Lángék.  Már abból látszott, hogy rendkívüli dolog fog történni, ahogy izgatottan és meghatódottan jöttek felfelé a házunk lépcsőjén. Elkezdtünk beszélgetni, mindenféle nyelvből összeszedett szavakkal, kézzel-lábbal, mert ők nem tudtak olaszul, mi nem tudtunk magyarul, de valahogy mégis megértettük egymást. Ahogy hallgattam őket, először azt kellett felfognom, hogy ezt a két embert, akik most itt vannak, megmentette az apám. Ez önmagában is döbbenetes volt, de utána kirajzolódott egy bonyolult, súlyos történet, több száz, több ezer zsidó családról, akiknek a sorsát apám egyengette, és ettől lelki válságba kerültem. Harminchárom évesen azzal szembesültem, hogy olyan emberrel élek egy fedél alatt, akit szinte nem is ismerek.

Mielőtt elbúcsúztunk volna, Láng asszony egy csomagból kibontott három kis tárgyat: egy csészét, egy kiskanalat és egy medált. Azt mondta, hogy az egész korábbi életükből ennyi maradt, és apámnak szeretnék ajándékozni. Apám nem akarta elfogadni, mert úgy tartotta, hogy ez az örökség a gyerekeiket, unokáikat illeti meg, de ők azt válaszolták: ön nélkül nem lettek volna gyerekeink és unokáink. Mi sem lennénk. Akkor döbbentem rá igazán, hogy amit apámról mondtak, tényleg megtörténhetett.

– Mikor jutott túl azon a sokkon, hogy mindezt nem tőle, hanem két idegen embertől tudta meg?

– Nem ment könnyen, mert nagyon rosszul esett. Megmondom őszintén, eleinte nem volt bennem annyi alázat, hogy fogtam volna egy széket, leültettem volna apámat, hogy beszéljük meg. Egy-két évig egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé foglalkoztam a történetével, annyira távolinak és megfejthetetlennek éreztem. Rengeteg helyre hívták megemlékezni, beszélgetni, járta a világot, elment Izraelbe, az Egyesült Államokba, eljött ide, Magyarországra, de sosem kísértem el. Bevallom, a lehető legabszurdabb kifogásokat találtam ki, hogy ne kelljen vele mennem. Aztán 1992-ben, öt évvel a Láng házaspár látogatása után, meghalt. Többé már nem volt alkalmunk beszélgetni. De még azt követően sem vetettem bele magam teljesen a történetébe. Mint a fia, kaptam meghívásokat, de nemigen tettem eleget nekik. Csak oda mentem el, ahol valamilyen ismeretségem, személyes kötődésem volt. Aztán 1997-ben történt valami, ami megérttette velem, hogy mégis csak foglalkoznom kell ezzel az üggyel. Az imposztor címen megjelentek olaszul apám visszaemlékezései, és egy vicenza melletti pici történelmi városkában, Teolóban rendeztek egy könyvbemutatót. (Egyébként ez volt az első olyan település, ahol hivatalosan teret neveztek el apámról.) Meghívtak oda, ültünk egy szép teremben, ahol egyszer csak megjelent egy ember, akit senki nem ismert, és szót kért. Annyit mondott: Giorgio Pressburger vagyok [Pressburger György, Budapest VII. kerületéből származó, 1956 óta Triestben élő, nemzetközi hírű író, színházi és filmrendező. – A szerk.], egyike azoknak, akiket Giorgio Perlasca megmentett. Ráálltak, hogy fél percben elmondhassa a történetét. Elmesélte, hogy a Mixer című visszaemlékező történelmi tévéműsort nézve felismerte azt a pesti épületet, ahol gyerekkorában, 1944-ben lakott. Azóta sokszor szerette volna felkeresni apámat, de elfoglalt színházigazgató lévén nem volt rá ideje. Most az újságban olvasta a teolói könyvbemutató hírét, azonnal vonatra ült Triestben, Padovától pedig taxival jött, hogy ő is megoszthassa a tanúvallomását. A harminc másodpercből egész estés beszámoló lett, amit mindannyian tátott szájjal hallgattunk.

Ez számomra egy jel volt a sorstól. Úgy éreztem: ha Pressburger anélkül, hogy hívták volna, eljött egy távoli kis településen rendezett könyvbemutatóra, akkor ez nekem azt üzeni: nem engedhetem meg magamnak, hogy az ilyen vallomásokat ne vigyem tovább, ne meséljem el. Azóta nagyon intenzíven foglalkozom a holokauszttal. Talán furcsa, hogy egy másik ember személyes története indított meg ennyire, nem az apámé, de tény, hogy így történt.

– Milyen, a hétköznapokban végzendő faladatokat ró önre ez az örökség?

– A testamentum egyszerűen megfogalmazvaannyi: nagyon fontos, hogy a fiatalok jól ismerjék a soá történetét. Azért kell a vészkorszakról sokat beszélgetnünk a diákokkal, hogyha egyszer netán hasonló helyzetbe kerülnek, legyen erejük, szívük szembeszállni a gonosszal. Apám nem a nagybetűs történelemmel járta az iskolákat, hanem személyes sorsokról beszélgetett, mert úgy tartotta, hogy azok képesek antitesteket kialakítani a gyerekekben. Az első lépés az, hogy megérintsen minket egy történet, aztán, ha sokat foglalkozik ezzel a közösség, kollektíven fogjuk elutasítani az embertelenséget.

Apám történetében számomra az is megejtő, hogy folytonosan alakul, mindig előkerül valamilyen új, felemelő vonatkozása. Elmondok egy példát. 1989-ben volt egy konferencia Izraelben, apám akkor kapta meg a Világ Igaza kitüntetést, és elültették a fáját a Yad Vashemben. Odament hozzá egy hölgy, átadott neki egy rózsát formáló kis ezüsttárgyat, amin egy cédula függött, majd eltűnt. A papíron az állt angolul: ,,Köszönöm, hogy megmentetted a családom két tagját”. Apám csak meredt maga elé megilletődötten. Megpróbálta felkutatni a hölgyet, de nem találta meg. Azóta sokszor jártunk a feleségemmel Izraelben, és mi is mindig próbáltuk kinyomozni, ki lehetett az a hölgy, de sosem sikerült megtudni. Tavaly decemberben az izraeli olasz kultúrintézet, az olasz-izraeli baráti társaság és az izraeli külügyminisztérium Giorgio Perlasca emlékének tiszteletére szervezett egy hosszú, Izraelt körbejáró programsorozatot, kiállításokkal, beszélgetésekkel, koncertekkel, ahol szintén ott voltunk a feleségemmel.  Egy gyönyörű koncert végén elénk toppant egy ember, és azt kérdezte: megvan-e még a rózsa? Elakadt a lélegzetünk. A hölgy fia volt. Giorgio Perlasca nem találta meg azt, akitől a rózsát kapta, de engem, a fiát, huszonöt évvel később megtalált az ő fia. Elmondhatatlanul megrendítő pillanat volt.  A rózsát akkor már tíz éve a padovai történeti múzeumban őrizték, mert odaajándékoztuk a Perlasca-kiállításnak. Megkértük a fiút, hogy a második koncert után, amikor fel is lehetett szólalni, mesélje el a rózsa történetét, ami egyben a családja története. Nem telt el három hónap, idén februárban eljött Padovába is, megnézni a rózsát.

Ilyen találkozásokból nagyon sok jut nekünk a feleségemmel. Mind-mind megerősít abban, hogy teljesítsem, amit örökségül kaptam. A világon mindenütt. Ezért is tartottam fontosnak, hogy az általános és középiskolásoknak szánt, már magyarul is olvasható, A láthatatlan hős című regénybe írjak egy rövid fejezetet, és itt legyek a könyv bemutatóján. A szerkesztők nagyon szép munkát végeztek:  a kötet végére készítettek egy korrajzot,  hogy az olvasó el tudja helyezni az eseményeket a holokauszt  magyarországi történetében. Ahogy Pécsi Tibor történész, holokauszt-oktató mondta: ,,A könyv a diákok és felnőtt átlagolvasó számára is teljesen érthetően mutatja be a döntéshelyzeteket. Van egy ember, aki abban az időben maga is üldözött már, ő is mentésre szorulna, de nem azt választja, hogy elmenekül a biztonságos Svájcba, hanem Magyarországon marad, és a nálánál is kiszolgáltatottabbak életéért kockáztatja a saját életét. A mai zavaros világunkban, amikor nagyon nehéz különbséget tenni az igaz és a hamis között, pontosan az ilyen történetek sarkallhatják a gyerekeket arra, hogy tanulják meg a jót, az emberit választani, ahelyett, hogy a gonoszt táplálnák magukban. Akkor is, ha az kockázatos.”

– Rendkívüli embernek tartja az édesapját?

– Nem volt szent,átlagember volt, tele kétségekkel,töprengéssel. Sokszor csak nehezen tudott dönteni. Amikor mint ,,spanyol diplomata”, aki sosem volt, csak annak adta ki magát, egyedül maradt Magyarországon, komolyan gondolkodott azon, hogy elmeneküljön-e Svájcba. Ahogy bárki más is fontolóra vette volna. A sors, az események kényszerűsége, a véletlenek is segítettek neki meghozni a helyes döntést. Akkor is megmaradt normálisan gondolkodó embernek, amikor felfigyelt rá Olaszország és a világ. Amikor újságírók kérdezték tőle, miért kockáztatta az életét, mi volt az, ami a következő napra is tovább vitte, minden pátosz nélkül azt mondta: mert jó érzés volt, minden egyes megmentett élettel több lett ő is. Olyan kis nagy ember volt, amilyen bármelyikünk lehet.