György Péter: Vagy mindenki, vagy senki

„Csak a tanulás van, a tanulás éjszakái és nappalai, a végeérhetetlen tanulás, ha szabadok akarunk lenni. Ha akarunk.” György Péter megnyitó beszéde a Bálint Házban Sávuot éjszakáján

 Az ötvenes években a ‘szabadság’ a kommunisták által bevezetett kötött retorikai alakzat (elnézést), azaz egyszerű köszönés volt. Épp úgy, s ott használták, mint az ‘elvtársi üdvözlettel’ kifejezést, amellyel ugyancsak elköszöntek partnerüktől egy-egy hivatalos, félhivatalos levél végén. Írt valaki egy levelet mondjuk (nem) a Bálint Házba, hanem – teszem azt – a MIOK-nak (amit épp a kommunisták gründoltak, pontosabban gründoltattak a zsidókból izraelitákká is alig lett szerencsétlen Holokauszt túlélőkkel), s azt így fejezte be: Szabadság, Ortutay Gyula. (Ő viszont ritka gonosz és gyáva kriptokommunista volt. Tudom, miért beszélek róla így.) Vidám fordulatok is járták: „Szerbusz, szabadság, hogy vagy, mi újság, köszönöm, de nem érek rá.” Miközben: „nyitva (volt) az ablak, és bedőlt a dögszag”. És rab volt mindenki, szó szerint mindenki, azok is, akik másokat rabként tartottak, azok persze megint mások rabjai voltak, mindenki szem volt a láncban, Moszkvától, Sopronig, Kőszegtől Magadanig. Különösképp nem volt felemelő, hogy valaki a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Bizottságába belépvén azt mondja, Szabadság, s nem azt, hogy jó estét.

Vagy mindenki, vagy senki. Vagy mindannyian, vagy egyikünk sem. Vagy mind együtt és külön, vagy mind úgy, amint akarjuk, külön, hogy aztán együtt, vagy sehogy sem, és soha. A szabadság mibenlétéről akkor érdemes elkezdeni beszélni, ha mindenki szabad (lehet).

Én nem tudom, s itt és most meg nem mondom, hogy mit jelent a szabadság, kinek, mikor, miért, mit jelent, hogy az én szabadságom Téged rabbá tesz, az mit jelent, hogy a Te szabadságod engem megaláz, miként van, hogy a korlátozhatatlan szabadságról lemondunk, a mások javára, mit jelent az önkéntesség, hiszen egy ortodox zsidó gyerek szabadsága abban áll, hogy enged a nevelésnek, és nem akar más lenni, mint aminek nevelték, míg aztán be nem jön az ajtón egy másik ember, és kezdődik a történet, Montague és Capulet, így mutatkoznak be egymásnak.

A szabadság és a sors, a szabadság és a kötelesség, a szabadság és sorssá lett kötelesség, mindezek komorabb dolgok, mintsem most és itt bármire válaszolhassunk. Csak eleget teszek egy számomra nyilvánvaló kötelességemnek: ez a pár mondat itt, Savout karneválinak tűnő vidám éjjelén, Tengelyi László filozófus emlékére szól, aki a Wuppertalban a hatvanadik születésnapjára rendezett ünnep után halt meg infarktusban. A Bűn mint sorsesemény című könyv (1992!-ben az ártatlanság korában jártunk) hátoldalán ott van szép nyomtatott (láng)betűkkel, hogy ki-ki azonnal értse: ‘A’bűn, mint sorsesemény’ kifejezés feladatot jelöl ki: azt a terhet rója ránk, hogy a bűnt sorsunk eseményeként értsük, anélkül, hogy szabadságunkat megsemmisítő végzetként, vagy felelősségünket enyhítő esetlegességként félremagyaráznánk.’ De tényleg nem most van az ideje és helye annak, hogy az emberi szív gyökeres eltévelyedéséről, azaz Kantról, és az ő nevében beszéljünk, bár meg kell mondanom, volt egy-két komor szava mindehhez.

És közben ott van a szabadság könnyű mámora. Ottlik, a mi szénfeketére napozott, édes, öregen is szép egyetlen Ottlikunk, ez a drága ember, lefele vezető lépcsők közti választás ígérete, a remény, hogy mégsem úgy van, ahogy ezek a szörnyű németek mondják, mégsem úgy van, ahogyan Königsbergben kigondolta ez a rémes zseni, ez az elviselhetetlenül komoly szörnyeteg, ez a Kant Manó, és talán-talán mégsem kell mindig mindenért megfizetnünk. A szabadság mégsem büntetés, a következménynélküliség utópiája, ez a léhaság, linkség és imádnivaló kurvaság mégis létezik. Két ember szabad akaratából, közös döntésüknek megfelelően, egyetlen szó hazugság nélkül testnedveiket egymásba áramoltatják, pontosabban hagyják, és akarják, hogy az megtörténjen. Két ember, valahol ezen a földön, ezt kérik egymástól, s a szó szoros és átvitt értelmében kívánatosnak, és ártatlannak vélik ezt. Nem hagy nyomot. Ez itt a Savout éjjele és nem a WHO nappala, azaz most hagynám a járványok és morálok közti kérdést, amelyet Foucault oly pontosan elemzett, mint amilyen naív ártatlansággal halt bele abba. Véljük, hogy ez a két ember, pontosabban az a kettő, akit most ki-ki maga elé képzel, pontosabban nem képzel, hanem visszaemlékszik azokra, legyen férfi, nő, viseljen kipát és/vagy csadort, hordjon keresztet, vagy dávid csillagot, vagy mindkettőt és/vagy egyiket sem, ez a két emberi lény szerződött, és mindössze ennyi történt.

Kant Manó el, Freud Zsigmond be. És, ahogy elnézem, ma éjjel már ki sem megy. Zsigmond elég sokat olvasott Manótól, és elég sokat hallgatott olyan történeteket, amelyekben emberi lények ezt, meg azt mondták el neki, míg szabad akaratukból feküdtek azon a bizonyos díványon, amely most Londonban van, mert a szív végzetes eltévelyedésében bűnös emberek, azaz a megszállott nácik, elűzték őt a Berggasseról, hogy a szabadságban haljon meg, magányosan, és betegen, öregen, szeretetben, ágyban, párnák közt, emberi roncshoz méltóan, és nyilván egyetlen percre se feledte, hogy a testvéreit otthagyta ( ő hagyta ott, nem túlzás ez? Mint is állunk a sorseseménnyel és a felelősséggel? ) …. Otthagyta, akik, öreg nénik, asszonyok, aztán ugyancsak meghaltak, cseppet sem olyan méltó körülmények között, csak épp úgy, mint akkortájt a zsidók haltak meg, szóval ott feküdtek emberek ezen a díványon, és ahogy beszéltek, lám saját hangosan kimondott mondataik, és Freud hallgatása közben felismerték, hogy a következménynélküliség, és a nyomtalanság mindössze illúzió, édes és vonzó remény. Manó sorseseménynek látta, Zsigmond elfojtásnak hívta, miként nevezzük ma és itt, mi magunk, magunkat, Savout éjszakáján ezen a földön, itt a Révai utcában?

Mit nem felejthetünk el?

„Nem az én sorsom volt, de én éltem végig, – és sehogy sem értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már elvégre nem érhettem be annyival, hogy tévedés volt, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán.”

Kertész Imre: Sorstalanság című regénye, Manó és Zsigmond öröksége ez, félre tréfa, Kant és Freud együtt kell ahhoz, és együtt sem elég, hogy megértsük: mi mindannyian ott voltunk, ahol nem jártunk, mindannyiunk sorseseménye, ami nem velünk történt meg, egyikünk sem felejtheti el, amire nincs mit emlékeznie, és csak a tanulás van, a tanulás éjszakái és nappalai, a végetérhetetlen tanulás, ha szabadok akarunk lenni. Ha akarunk.Tehetetlenül nézzük, hogy számosan azok közül, akik ugyanakkor jártak (istenem, jártam ezen a) földön, mint mi, hajókon halnak szomjan menekülőben, vagy fulladnak a vízbe. Épp az történik velük ma, amit Chaim Weizmann írt 1936-ban a Manchester Guardianban az eviani menekültekről szóló ritka sikeres – értsd részvétlen és gyalázatos – konferencia után. „The world seemed to be divided into two parts – those places where the Jews could not live and those where they could not enter.”

Menekülő, fuldokló, éhenhaló, szomjazó zsidókkal (szomáliaiakkal, szíriaiakkal, rohingjákkal, bangladesiekkel) tele a tengerek, gyerekekkel, akiknek ennyi adatott meg. Nem érhetjük be annyival, hogy ez tévedés lenne, afféle kisiklás.

A szabadság nem a tudásban, hanem a tanulásban áll. A szabadság a tudatlanság reménytelenségének visszautasítása. Tudom, hogy nem vállalhatunk felelősséget azért, ami tőlünk beláthatatlan távolságokra van: Carlo Ginzburg (voila, egy kis ismeretterjesztés) talán egyik legfelkavaróbb esszéje, Killing a chinese mandarin, a távolság morális következményeit tekinti. Épp a mi szabadságunk problémáját. Rastignacot rossz gondolatok gyötrik, mikor a Luxembourg kertben összetalálkozik orvostanhallgató barátjával, Bianchonnal.

„-…Olvastad Rousseau-t?

-Olvastam.

-Emlékszel arra a helyre, amikor azt kérdi az olvasótól, mit tenne, ha meggazdagodhatna azáltal, hogy puszta akaratával, anélkül, hogy Párizsból kimozdulna, Kínában megöl egy mandarint.

-Emlékszem.

-Nos?

-Eh, én már a harmincadik mandarinnál tartok.

-Ne tréfálj. Hadd hallom, ha biztos lennél benne, hogy ez lehetséges, és csak egy fejbólintásodba kerülne, mit tennél?

-Nagyon öreg az a mandarin? De akár fiatal, akár öreg, akár agyalágyult, akár makkegészséges, én bizony…. A fenébe! Szóval hát nem.„

(Balzac Emberi szinjáték II. Magyar Helikon, 1962, 950.old. Lányi Viktor fordítása)

Mindaddig, amíg nem mindenki szabad, addig egyikünk sem az. Mindaddig, amíg valakivel megtörténhet, ami nem történhet meg, addig mindannyiunkkal megtörténhet. Valós terekben élünk, virtuális távolságokban, univerzális normáinkkal. Ennyit tudok ma hozzátenni a tanulás éjszakáján a szabadság reményéhez.

Elhangzott a „20. SAVUOT – A Bálint Ház Éjszakája” megnyitóján.