“Nem mutatjuk meg, amit egy „normális lágerfilm” bemutatna”

Utoljára 1968-ban fordult elő, hogy magyar elsőfilmes versenghetett a cannes-i Arany Pálmáért. Nemes Jeles László alkotása, a Saul fia azonban megtetszett a fesztivál szervezőinek, hiszen egyből a rangos versenyprogramba küldték. A rendező szerint filmje – mely egy koncentrációs táborban játszódik – egyetlen eddigi lágerfilmre sem fog hasonlítani.

Hogyan írná le a Saul fiát?

Nemes Jeles László: Erdély Mátyással, az operatőrrel kitaláltunk egy elég szigorú szabályrendszert, amit most nem fejtenék ki, mert elég elrettentően hangzik (nevet). Ez a szabályrendszer tartalmazza például, hogy végig egy optikával, kézi kamerával dolgozzunk, de azt is, hogy ez a film ne legyen szép. Az volt a fő koncepciónk, hogy a néző végig egy emberrel legyen, akiről ne lehessen mindig feltétlenül tudni, hogy milyen környezetben, szituációban van, így a nézőre maradjon a felfedeznivaló nagy része.

Tehát pont azt nem mutatjuk meg, amit egy „normális lágerfilm” bemutatna. Mi elmegyünk mellette, mint ahogyan a főhős is elmegy az őt nem érdeklő események mellett. Sault a gyerek érdekli, az, hogy őt hogyan tudja eltemetni.

Nem fél, hogy sokan már eleve nem kíváncsiak a filmjére, mert csak legyintenek, és azt mondják, megint egy újabb holokauszt-dráma? Miben akart mást, mint az eddigi lágerfilmek?

N. J. L.: A holokauszt-filmek legnagyobb hibája, hogy túl sokat akarnak elmondani. Térben, időben és vizuálisan is. Másrészt mindig kívülről, nem pedig egy szereplő belső szemszögéből ábrázolják a témát. Szinte mindig a túlélést hangsúlyozzák. Mi egy másféle, belső túlélést akartunk ábrázolni.

Ha erre a filmre beül a néző, fogalma sem lesz arról, hogyan fog végződni a történet, de arról sem, hogy öt perc múlva mi fog történni. Egyik fő célom az volt, hogy ne használjunk semmiféle megszokott dramaturgiát. Ne törekedjünk a lehetetlenre, a teljes rekonstruálásra.

Nézett azért a forgatás előtt holokausztfilmeket?

N. J. L.: Nem, direkt ezért nem. Korábban azonban láttam eleget ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit mi el akarunk kerülni. Claude Lanzmann Shoah-ját (dokumentumfilm a holokauszt túlélőiről, melynek érdekessége, hogy egyetlen archív felvételt sem tartalmaz – a szerk.) néztük inkább referenciaként, ez a film érzelmileg is táplált minket.

Korábban történelmi tanulmányokat folytatott, ezért is választotta ezt a szubjektív nézőpontot?

N. J. L.: Eleget foglalkoztam ahhoz történelemmel, hogy ne kelljen pánikolnom, ha egy ilyen témához nyúlok. A pánik miatt akarnak sokan mindent megmutatni egy történelmi eseményről.

Franciaországban nőtt fel, ott is kezdett el filmmel foglalkozni. Ott lett volna esélye arra, hogy ez a filmterve megvalósuljon?

N. J. L.: Nem. Egyrészt telített a szakma, másrészt Franciaországban a filmek finanszírozói semmiféle rizikót nem vállalnak. Európában a tévék teljesen átvették a hatalmat. Az számít, hogy mi adható el a tévében, a neten. Kint a mozi – jelképesen, de – bezárt. Vicces, hogy ez pont a művészi szabadságot leginkább védelmező országban történt meg.

Ezek szerint ma egy formabontó filmre Magyarországon könnyebb pénzt szerezni, mint Franciaországban?

N. J. L.: Nem akarok senkit sem megijeszteni, de az én példám azt mutatja, hogy ez a helyzet. De az is aggasztó, hogy Hollywoodban is ugyanez látszik: korábban mindig volt egy kísérletező, bátor filmes réteg, akik olyan ötletekkel rukkoltak elő, amelyek további fejlődésre sarkallták a szakmát, és aztán természetessé is váltak. Gondoljunk csak Coppola, Scorsese vagy De Palma első filmjeire! Ma már ez a független gondolkodásmód kezd egyre inkább marginalizálódni Amerikában is. Persze végig lehet nézni a blockbustereket, de az összes dögunalom. Pontosan azért, mert csak a látványról, a számítógépes technikákról szólnak. Ezek a filmek nincsenek az ember szintjén. Egy tűzijátékon sem sírom el magam.

Magyarországon júniusban mutatják be a filmet. Itthon is csak szalagról fogják vetíteni?

N. J. L.: Kezdetben szűk körben, közönségtalálkozókkal egybekötve, 35-ösről vetítjük csak a filmet, hogy legyen egyfajta kötődés, és remélhetőleg párbeszéd is a film és a hazai nézői között. Később aztán majd megy digitálisan is, belementem ebbe a kompromisszumba.

A teljes cikk itt olvasható.