„A zsinagógában fogadó zaj a legszebb zene”

A ’70-es években Niran (Frigyesi) Judit még zeneakadémistaként azt a feladatot kapta, hogy a budapesti zsidó közösségek zenéjét kutassa. 2014-ben megjelent Jelek a vízen című könyvében ennek a kutatásnak állít emléket. Szerinte a szövegközpontúság az utóbbi körülbelül fél évszázadban a vallást szélsőséges módon kezdte irányítani, a zsidóság zenéjében viszont kifejeződik a „megfoghatatlan” keresése, amely talán a vallás „igazi” értelme.

Jonathan Boyarin, a Cornell Egyetem professzora így jellemezte a könyvedet: „A zsidó gondolatvilágban annak a helynek a neve, ahova az ember a halállal belép, ojlem háemesz – az igaz világ. Ez a könyv ennek az igaz világnak egy darabja. Ének azokhoz a valóságos, nehézkes, kemény és mégis törékeny emberekhez, akik felidézték a régi dallamokat, amelyeket a szerző megkísérelt felkutatni évtizedekkel ezelőtt.” Gondolom, Boyarin azokra az emberekre utalt, akiknek az imadallamait, a hetvenes években, még zeneakadémistaként kezdted magnóra rögzíteni. Hogyan kezdődött ez a kutatás?

Nagyon sokat jelent számomra Boyarin véleménye, mert egy olyan emberről van szó, aki egész életén keresztül kutatta az eltűnt európai zsidó világot. Egy egyszerű és földközeli világ ez, amely ugyanakkor szerteágazó, gazdag és spirituális. Ez a világ mintegy megtalálja önkifejezését a hangokban, és én ezt az összetalálkozást, a szellemiségnek, a napi életnek és a zenének ezt az egymásba olvadását próbáltam megragadni a könyvben.

Milyen konkrét kérdések merültek fel a kutatás során?

Nem értettem, például, hogy miért imádkoznak kizárólag recitálva, vagyis dallammal, hogy miért nem beszélve olvassák a szövegeket. Dallam nélkül imádkozni, akár egy mondatot is mondani beszélve – ez elképzelhetetlen egy tradicionális zsidó szertartásban. Aztán ott volt egy másik rejtély: hogy amikor bemész egy zsinagógába, zaj és zűrzavar fogad, mert mindenki egyénileg imádkozik. Lassacskán rájöttem, hogy ez a zaj valójában a legszebb zene: ezernyi vibrációban remegő, zengő tér, hangpatakok csordogálása, hangköd, hangfelhő… Hangfelhő, amely át van itatva az embereknek az ima-dallamaiban megjelenő odaadásával, életével, érzéseivel, összes gondjával – és mindezt hallani a zajban. Az a zaj olyan, mint az élet. Spontán és zűrzavaros, mint a hétköznapok, de ugyanakkor misztikus és felemelő.

A zsidó vallás inkább szöveg-, és nem zeneközpontú. Mit tapasztaltál ezzel kapcsolatban a kutatásaid során?

Azt kell látni, hogy a vallás nagyon megváltozott, nemcsak a zsidó vallás, hanem mindegyik. A zsidóság mindig is nagy hangsúlyt fektetett a szövegre, de ez a szövegközpontúság az utóbbi körülbelül fél évszázadban a vallást szélsőséges módon kezdte irányítani. Abban a pillanatban, amikor kézikönyveket lehet kiadni és egy szaktekintély dönti el, hogy mi helyes és mi helytelen, és teszi ezt hajmeresztő precizitással, akkor valami elvész – az ilyen vallási gyakorlat már nem spontán. Annak a vallásnak, amelyet én ismertem nem a leírt szó végrehajtása volt a központi gondolata, hanem a „megfoghatatlan” keresése. Boyarin azt írta, hogy a könyvem megidéz egy annyira igaz világot, amely talán nem is létezik. Nem szeretem azt a szót, hogy „igaz” – túl könnyű visszaélni vele. Mégis, amikor ezeket az imadallamokat hallottam, sosem volt kétségem afelől, hogy azt az igaz világot hozták el számunkra. Ez izgatott, ezt próbáltam megfejteni sok-sok éjszakai elemzéssel, hogy hogyan lehetséges, mitől érzi valaki az „igaz” üzenetét a hangokban – tehát, talán azt kerestem, ami minden nagy zenének is a lényege. Ennek a megértéséhez vezető ezernyi kerülőúttal, hajtűkanyarokkal és bukkanókkal teli utat próbáltam leírni a könyvben.

A könyvben van egy rész, amelyben egy prágai előimádkozó meséli, hogy régen minden évben különböző helyekről dalokat küldtek az emberek, és a rabbi ezek közül választotta ki, hogy mit énekeljenek szombaton és a nagyobb ünnepekkor. Ez egyedi eset vagy egy elterjedt szokás?

Ez valószínűleg nem egy egyedi eset. Azonban, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a hagyományos zsidó vallási kultúrában alapvetően kétféle zeneiségről van szó. Az egyik az imarecitálás, a másik pedig a dalok. Az alapvető az imarecitálás – ez a hangi kifejezése a felfoghatatlannak, a végtelennek, az örökkévalónak. A könyvemben ennek a zenének visszatérő metaforája az örökkön zajló és változó folyam, amelyen megcsillan a fény vagy a szemét – innen a könyv címe: jelek a vízen. A dalok egészen más életérzésből fakadnak, kevésbé a végtelen, hanem az „itt és most”, és az „én” és a „mi” kifejezése is, tehát a dalok nemcsak – és sokszor elsősorban nem – a végtelent próbálják megragadni, hanem a most pillanatát, amelyben az egyén és a közösség hangsúlyozottan jelen van. Ezért teljesen más a hozzáállás a dalokhoz. A zsidó kultúrában a dalok többsége nem népdal a szó klasszikus értelmében. A dalok nagy része komponált, még akkor is, ha a szerző nem ismert és az emberek továbbvariálták úgy, mint egy népdalt.

Azt írtad a könyvben, hogy „könnyebb lett volna egy afrikai törzset tanulmányozni”. Miért?

Mert olyan jelenségeket és életeket kellett megfejtenem, amelyeket valamiért nagyon közelinek éreztem, és közben mégis teljesen érthetetlenek voltak, mint például az imarecitáció és a dal ellentmondása, vagy a zaj, amiről előbb beszéltünk. Ebben szerepe lehetett annak, hogy tudtam, hogy zsidó vagyok, tehát valamilyen formában ezt értenem kellene, és mégsem értettem. De más is belejátszhatott. Azt hiszem, mindig is kerestem ezt a spontaneitást és ezt a különös zene-zajt. Ahogy írom is a könyvben: „Olyan zenéről álmodtam, amely csordogál, mint az élet. A napok összeütköznek, visszapattannak, nyomokat hagynak hátra, fonalakat, melyek talán gomolyagokba és szövetbe állnak össze. Szövetbe, amelyet nem terveztek, amely magától kialakult valahogy.”