Ezek mindenütt ott vannak - Zs-kategória a Gólem Színházban

Identitáskeresésről, vélt vagy valós zsidó gyökerek feltárásáról, a Messiás eljöveteléről, s nem utolsósorban a zsidók világuralmáról szól a Dumaszínház és a Gólem Színház közös legújabb, vaskos humorban és zenés-táncos revüjelenetekben bővelkedő (ön)ironikus előadása, a Zs-kategória, mellyel kapcsolatban a „píszí” megnyilatkozási mód, csakúgy, mint korábban a (Le)Fitymálva esetében, hamar értelmét veszíti.

Adva van egy négytagú család, apa négy gyerekkel, melyben a családfő, egyik napról a másikra „zsidó üzemmódba kapcsolva” úgy dönt, itt az idő feltérképezni rég elfeledett hagyományaikat. Épp csak azt nem tudja, mindezt hogy valósítja majd meg. A sztori helyszíne, tovább fokozva az alapszituációból eredő elveszettség-érzést, egy erdő, ahol a gyerekek, az apa kívánságára megpróbálják közösen felállítani a szukkoti sátrat. Próbálkozásaik azonban, részben folyamatos ellenállásuk, értetlenségük miatt, rendre meghiúsulnak. Stílszerűen azt is mondhatnánk, mint ahogy képtelenek összepárosítani a sátorvásznat a lécekkel, úgy az is előre kódolható, hogy a Tóra parancsolatjai sem ágyazódnak majd be innentől kezdve egy csapásra a hétköznapjaikba. „Nem baj”, vigasztalja az indiánokért rajongó legkisebb kisfiú (Kálid Artúr) a kétségei közt gyötrődő apát, „a sziúk között még lehetsz te a zsidó”.

Az iménti történet csak egy a Zs-kategória számos jelenete közül, melyeket kortárs szerzők, többek között Dragomán György, Litkai Gergely, Szabó Borbála, Szálinger Balázs, Székely Csaba, Vinnai András jegyeznek, s amelyek elképesztő humorral, meg persze szarkazmussal igyekeznek választ adni arra a kérdésre, mit jelent ma a „zsidó” szó Magyarországon. Vagyis olyan előítéleteket járnak körül, mint pl. miért szeretik annyira zsidók a pénzt, vagy épp mikor veszik át az uralmat a világ fölött. Az előadás egyébként leginkább egy társadalmi-politikai puzzle-re emlékeztet, ahol a közélet friss történései, illetve a bennük szereplő figurák is rendre megjelennek, s persze egytől egyig mind könnyűnek találtatnak. Egyértelműen zsidó szemszögből nézve, naná, másképp nem is lenne értelme az egésznek. Hisz pont a zsidók azok, akik „mindenhol ott vannak, és mindenre befolyást gyakorolnak”, sorolhatnánk a mára klasszikussá vált szólamokat, melyek, megspékelve a melegekről és cigányokról szóló utalásokkal, a darab „prózai” magvául szolgálnak.

Nyilvánvalóan feltehető a kérdés, mégis mennyiben más a színházi díszletek közötti buzizás/cigányozás/zsidózás, mint a metrón vagy az utcán? A kézenfekvő válasz az, hogy gyakorlatilag semmiben, azazhogy mégis. Mert valljuk be, mégsem ugyanaz az egyszer lágy zsolozsmaként suttogott, másszor rigmusként harsogott, hangerő szempontjából is jócskán megküldött, jól ismert szöveget az egyfelől minimális díszlettel, de rendkívül látványos jelmezekkel operáló játéktéren újrahallani. Ebben a szélsőségesen megkreált, utópisztikus „anti-valóságban” ugyanis, ahol boldog-boldogtalan folyton egymásba gabalyodik, lásd pl. náci a zsidóval, antiszemita cigány a jobbikossal, buzizó a kisebbségivel, maceszpártiak a kolbászevőkkel, és még sorolhatnánk, épp csak a hangsúly tolódik el. S ez pont elég ahhoz, hogy a „píszí” (political correctness) megnyilatkozásokra direkten fittyet hányó darab a megszokottnál kicsit kínosabb, s egyben valóságosabb képet fessen rólunk, magyarokról, ahol a magukat szkítának vallók ugyanúgy megkapják a magukét, mint a zsidó hagyományok fontosságáról papolók.

A közel kétórás játékidő alatt a nézőnek nem egyszer olyasfajta érzése támad, mintha valami végtelenített finálét vetítenének a szeme előtt, amire egyébként az alkotók több helyen rá is játszanak, s bár az egyes minisztorik nem épp azonos színvonalúak, a remek rendezésnek köszönhetően többé-kevésbé mégis egymásba simulnak. Az alkotók ez esetben azt is pontosan érezték, hová kell tenni a hangsúlyokat, finomítani, esetleg szétbontani egy-egy részt, hogy aztán, mint a már említett sátorozós történet is, újra és újra visszatérjen, mint valami rossz lelkiismeret. Vagy, mint a közép-kelet-európai zsidóságra olyannyira jellemző identitásválság, amelyből egy egész életen át szinte lehetetlen kilábalni. Az egyik legsikerültebb rész egyébként a szélsőjobbos gyűlést imitáló jelenet, ami a zsidók feltételezett magyarságáról szól, de emlékezetes a Kálid Artúr képében a médiának több alkalommal is nyilatkozó Messiás, akiről természetesen kiderül, hogy tökéletesen alkalmatlan arra, hogy Magyarország gazdaságát fellendítse, hogy „nem eléggé ellenzéki”, és a tetejében még fekete is.

Kálid egyébként, a már említett figurán túl, ugyanolyan fantasztikus óvodáskorú, pápaszemes hülyegyereknek, mint cigányozó jobbikosnak, s általánosságban is elmondható, hogy remek színészi játékoknak lehetünk tanúi. Huzella Júlia szexis, macskaszerű félszerzet, aki az óvatlan nácikat (Bán Bálint) egyetlen harapásával vérzsidóvá változtatja, akik aztán Janklovics Péter hitetlen rabbijától követelik a betérési engedélyt. Kerekes Viktóriánál szebben senki nem szunyókál szkíta összejövetelen, vagy vezet beszélgetős tv-műsort. Gergely Katalin pedig úgy tökéletes székely menyecske, ahogy van, aki, ha a szükség úgy kívánja, ugyanúgy lebuzizza a ledér ruhában megjelenő falusi plébánost (Huzella Júlia) vagy zsidózza a szomszédot, mint mindenki más. És ez így van jól, hisz jól mutatja, a sztereotipiák vagy a xenofóbia milyen mértékben szövik át a mindennapokat (valahogy úgy, ahogy e jelenet végén mindenki a földön fetreng, hörögve). Ezek után pedig tényleg ember legyen a talpán, aki képes különválasztani, urambocsá’ kategorizálni az egymásból sarjadó, fokozatosan újratermelődő „gyűlöletmorzsákat”. A hagyományos kabaré, vagy jobban mondva revü műfaja azonban pont attól az, ami, hogy lehetőleg ne vegyük túlságosan komolyan. Ez utóbbit szem előtt tartva a Zs-kategória sem kíván több lenni egy szókimondó, szórakoztató produkciónál, melyben már csak hab a tortán, hogy a néző a körülötte lévő valóságot is felfedezni vélni. Vagy, hogy azt kívánja, ez az önfeledt zsidózás tartson még egy kicsit tovább.