Giorgio Perlasca nem volt éppen szuperember, csak egy erősen jobboldali olasz húskereskedő, akit véletlenül ért a háború vége épp Budapesten. Aztán spanyol ügyvivőnek adta ki magát, és megmentette 5200 ártatlan magyar zsidó életét. Gyerekkönyv készült a holokausztról és egy igazi hősről A láthatatlan ember címmel.
Van egy gyönyörű zsidó legenda, mely szerint Isten azért nem pusztítja el a világot, noha az tele van gonoszsággal, mert az emberi történelem minden pillanatában él a földön harminchat igaz ember – olyan férfiak és nők, akik egyszerűen nem tűrik az igazságtalanságot. Senki sem tudja a nevüket, és ők sem tudják magukról, hogy az igazak közé tartoznak.
Giorgio Perlasca is ilyen Igaz Ember volt. Ebben a fiataloknak szóló regényben megelevenedik a történelem egyik legembertelenebb időszaka: 1944-45. Miközben a szovjet csapatok nyugat felé törnek előre, a fővárosban rekedt zsidókat az éhség és a hideg mellett a német és magyar nácik esztelen támadásai tizedelik. Ekkor egy olasz húskereskedő elhalasztja saját hazautazását azért, hogy annyi embert mentsen meg, amennyit csak tud. Amikor a spanyol nagykövet elhagyja a várost, úgy tűnik, a követség oltalma alatt álló zsidók számára elveszett minden remény. Nincs más hátra, Perlasca megpróbálja megmenteni őket, ehhez azonban egy utolsó, elképesztő, hihetetlenül kockázatos hazugságra van szükség…
Végül 5 200 zsidót sikerült megmentenie. Budapesten.
Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója a láthatatlan hősökről
A láthatatlan hős
Ebben a fiataloknak szóló regényben megelevenedik a történelem egyik legembertelenebb időszaka: 1944-45. Miközben a szovjet csapatok nyugat felé törnek előre, a fővárosban rekedt zsidókat az éhség és a hideg mellett a német és magyar nácik esztelen támadásai tizedelik.
Részlet A láthatatlan hős című regényből.
“– Helga, mit nézel? – kérdezte a barátnőjétől.
– A várost nézem, és arra gondolok, mennyire szeretnék az utcán sétálni. Még akkor is, ha nincs már ott semmi, még az üzletek is üresek. Csak bóklásznék, mint régen, nem volnék bezárva ebbe a házba. Talán elmennék a parkba. És nem álmodnám többé azt, hogy megkötöznek és a Dunába dobnak – de ezt az utolsó mondatot nem mondta ki hangosan, csak magában gondolta.
Éva is szeretett volna kimenni, újra sétálgatni Budapest utcáin, meglátogatni a barátnőit, az ismerőseit. Miközben a nyakában lógó medált simogatta, arra gondolt, milyen szép lenne felmenni a Siklóval a Lánchídtól a Várba, és onnan lenézni a városra egy ritkaságnak számító szép, derűs téli napon. Vagy úriasan elmerülni a Palatinus-fürdő termálvizében, aztán körbesétálni a Margitszigetet egy elegáns gavallér karján, aki talán hasonlíthatna Jorgéra. A férfi meghívná egy étterembe, libasültet enne gesztenyével, aztán meleg pudingot vagy csokis marcipánt. Együtt térnének vissza a régi utcájukba, ahol megkóstoltatná vele a péknél kapható, finom édességeket. De ez úgyis csak álom. Ha valaki kilép a védett házból, azt kockáztatja, hogy elkapják a nyilasok, megverik, aztán elviszik valamelyik táborba. Örökre. Vagy megölik.
(…)
– Gyerünk, sorba állni! – üvöltötte az egyik nyilas. Alighogy a nők kézen fogták a gyerekeket, és elindultak, az automata fegyverekből egész golyózápor zúdult rájuk. A lövedékek darabokra szaggatták a testeket, aztán a járdáról visszapattanva vakolatdarabokat szakítottak le a ház faláról. A fegyverek még füstölögtek, a golyók még ott pattogtak a kövezeten, de a kivégzőosztag tagjai már fel is szálltak a teherautókra,és elindultak a Duna-part felé. A földön vérben úszó, mozdulatlan testek hevertek. A spanyol nagykövetségről elsőként a portás rohant ki, aztán mások is követték. Dermedten nézték az alig pár perce lezajlott vérfürdő nyomait, a testek fölé hajoltak, hátha valakit még életben találnak. Az asszonyok utolsó mozdulatukkal a gyerekeiket próbálták védelmezni, de hiába. Az a nő, aki még a karjában tartotta a kislányát, a gyerek szeme elé szorította a kezét, talán hogy ne lássa ezt a borzalmat. Vér és lőpor szaga terjengett a levegőben.
(…)
Kinga közvetlen közelről hallotta a dörrenést, és elcsodálkozott, hogy nem érez semmi fájdalmat. Egyszerűen csak tágra nyílt szemmel bezuhant a jéghideg vízbe. Apja mozdulatlan teste a mélybe rántotta. Egy darabig küzdött, megpróbálta fellökni magát a fény felé, a levegő felé, de átázott kabátja lehúzta. Testét megbénította a hideg, a víz égette az orrát és megtöltötte a tüdejét. Egyre csak süllyedt, és lassan elaludt a sötétben. Helga kinyitotta a szemét, látta a vízen úszó, vörössel csíkozott jégtáblákat és a kettesével összekötözött testeket a jég fogságában. Aztán csönd lett.”
(Luca Cognolato – Silvia del Francia: A láthatatlan hős, fordította: Todero Anna, 2015, Manó Könyvek)