Etgar Keret az egyik legnépszerűbb izraeli író, műveit több mint harminc nyelvre lefordították. Elsősorban zsidónak, és nem izraelinek vallja magát, és Kafka, Babel, Alechem hagyománya a meghatározó a számára. A 2014-es háború óta egyre kevésbé érzi magát otthon Izraelben, baloldali, liberális meggyőződése miatt sok fenyegetést kap. Szerinte kisebb az esélye, hogy Irán atombombát dobjon Izraelre, mint, hogy az Izraelen belüli antidemokratikus, szélsőjobboldali erők bedöntsék az országot. Boldog boldogultak című könyve magyarul is megjelent, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
Amikor külföldön jársz általában megnézed, hogy a könyvesboltokban megtalálhatók-e a könyveid. Esetleg Budapesten is megnézted?
Itt még nem, viszont van egy magyar kapcsolatom, ugyanis, amikor egy külföldi könyvesboltban járok, akkor először mindig Kertész Imre könyveit keresem. A Kertész és a Keret közel vannak, amikor az eladó megkérdezi, hogy milyen könyvet keresek, akkor Kertész Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét mondom neki, így hamar megtalálom a saját könyveimet is.
Amúgy szoktál Kertészt olvasni?
Persze, nagyon kedvelem őt, és jobb is olyan írót keresni, akit szívesen olvasol, mint olyat, akit nem ismersz.
Mennyire volt tudatos, hogy kizárólag rövid történeteket, novellákat írj?
Nézd, ez nem választás kérdése volt, nem az történt, hogy egy nap felkeltem, és azt mondtam, hogy én nem szeretem a regényeket. Egyszerűen arról van szó, hogy minden embernek megvan a maga természetes ritmusa, én pedig olyan intenzív módon írok, hogy nehéz lenne ezt a tempót sok oldalon keresztül megtartani. Egyszer egy interjúban azt mondtam, hogy ez olyan, mint egy robbanás, én viszont nem tudom, hogyan kell lassan felrobbanni.
Nem szoktak nyaggatni, hogy mikor írsz már regényt végre?
Amióta írni kezdtem, azóta mindenki, a kiadóm, az ügynököm, a szerkesztőm, a bankárom, szóval mindenki azt szeretné, hogy regényt írjak. Számomra viszont az írás a szabadságot jelenti, az ambíciót, az elkötelezettséget inkább a valós életre hagyom. Az írás során pedig azt teszem, ami számomra a legtermészetesebb.
Azt nyilatkoztad pár évvel ezelőtt a Guardiannak, hogy inkább érzed magad zsidónak, mint izraelinek. Az izraeliek – kivéve talán az ultraortodoxokat – ennek általában pont az ellenkezőjét szokták hangoztatni.
Részemről a zsidó identitás előbbre való. A szüleim holokauszt-túlélőként jöttek az országba, ezért Izraelben második generációsnak számítok, zsidóként viszont már a sokadik generáció leszármazottja vagyok. Egyáltalán nem biztos, hogy örökké izraeli maradok, de bárhová is megyek, a zsidóság velem marad. Az írásban is sokkal inkább követem olyan írók hagyományát, mint Franz Kafka, Iszaak Babel vagy Solem Alechem, és nem A. B. Jehosua vagy David Grossmanét. Olvasóként persze kedvelem őket, de nem érzem úgy, hogy a követőik lennék.
Nem biztos, hogy örökké Izraelben maradsz, tervezed esetleg, hogy elhagyod az országot?
Nagyon erősen kötődöm Izraelhez, nagyrészt azért, mert a holokausztot túlélő szüleim mindig azt mondák, hogy nem szabad magától értetődőnek venni, hogy olyan helyen élhetek, ahol szabadon kimondhatom, amit gondolok, ahol nem mondja azt senki, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, ahol nem érzem magam kisebbségnek. Azt kell, hogy mondjam, a legutóbbi háború óta már kevésbé érzem ezt a fajta biztonságot, mivel a baloldali, liberális meggyőződésem miatt sok kellemetlen megjegyzést és fenyegetést kaptam.
Például azért, mert azt írtad, hogy az izraeli hadsereg képtelen győzni?
Ez így nem igaz, arról írtam, hogy az izraeli hadsereg meg tud ugyan nyerni csatákat, de nem tudja elhozni nekünk a szükséges nyugalmat és biztonságot. Egy izraeli hírportálon azonban kiforgatták a szavaimat, olyan hazugságokat írtak rólam, hogy Franciaországban élek és nem szolgáltam a hadseregben. Ez az egész azért kellemetlen, mert annak ellenére, hogy élünk a második világháború idején mondjuk Lengyelországban, hanem a 21. század elején Izraelben, még fenyegetésnek van kitéve az életem, amikor azt írják nekem, hogy legszívesebben gázkamrába küldenének.
Ennek ellenére ez az én hazám, és kitartok addig, ameddig csak lehet, de úgy érzem, hogy Izrael liberális és demokrata jellege, illetve a világon talán egyedülálló szólásszabadsága most veszélyben van. Ha pedig nem sikerül ezeket az értékeket megőrizni, akkor Izrael nem fog fennmaradni. Ez a belső fenyegetés ugyanis sokkal veszélyesebb, mint a kívülről érkező, a Hamasz például nem jelent komoly fenyegetettséget, de még annak is kisebb az esélye, hogy Irán atombombát dobjon Izraelre, mint, hogy az Izraelen belüli antidemokratikus, szélsőjobboldali erők bedöntsék az országot. Én pedig íróként a feladatomnak érzem, hogy megakadályozzam a káoszt.
Petíciókat mégsem szoktál aláírni.
Ez így van. Íróként nem hinném, hogy mások által írt szövegeket kéne aláírnom, amikor én talán jobban meg tudom írni a véleményemet. Előfordult néha, hogy azért aláírtam egy-egy petíciót, mert fontosnak éreztem az adott ügy nyomatékosítását, de általában magam szeretem megfogalmazni, hogy miről mit gondolok.
A legutolsó könyvedet nem jelentetted meg Izraelben. Mi volt ennek az oka?
Ez volt az első alkalom, amikor biográfiai ihletésű történeteket írtam. Ezekben a novellákban olyan, számomra nehéz témákat dolgoztam fel, mint édesapám halála vagy a feleségem vetélései, amelyek nagyon személyesek. Ezért könnyebb volt így, hogy ezek a történetek, kísérleti jelleggel, először máshol, tőlem távol jelennek meg, mielőtt Izraelben is kiadnák őket.
A most nálunk megjelent Boldog boldogultak szintén nem egy könnyed témát, az öngyilkosságot, a halál utáni életet dolgozza fel, csakúgy, mint az első, Csövek című novellád. Ezeknek nincs személyes ihletésük?
A Csöveket nagyjából egy héttel azután írtam, hogy a legjobb barátom a katonai szolgálat idején öngyilkos lett. Majdnem hogy mellettem lőtte főbe magát, én találtam rá. Ezért az öngyilkosság mindig is az egyik meghatározó témám volt, mivel az egyik hozzám legközelebb álló ember a halált választotta, így sokkal könnyebb volt megmagyarázni, hogy miért is fontos nekem az élet.
Amikor a történtek után elkezdtem írni, az számomra egyfajta mentőöv volt, akkor úgy éreztem magam, mint aki egy szikla peremén áll, és mindjárt le fog zuhanni, az írás egy ág volt, amelybe belekapaszkodhattam. Az öngyilkosság ezért több írásomban is szerepet játszik, de legfőképpen talán a Boldog boldogultakban, bár itt az öngyilkosság inkább metaforikus, hiszen egy olyan helyen játszódik, ahol azok az emberek élnek, akik tulajdonképpen lemondtak az életükről.
A Boldog boldogultakból Csuklónyiszálók címmel hollywoodi film is készült. Részt vettél esetleg a film elkészítésében?
Nem, magában a készítési folyamatban nem igazán vettem részt. Viszont ez egy elég vicces eset, a filmet ugyanis egy horvát rendező (Goran Dukic) készítette, akinek az elején elmondtam, hogy szerintem ez egy tipikusan izraeli történet, mivel annyira lehangoló és erőszakos. Egy nem izraelinek viszont nehéz lesz beleélnie magát. Erre azt válaszolta, hogy Jugoszláviánál, a délszláv háború idején kevés lehangolóbb és erőszakosabb hely volt a világon, így aztán nagyon is bele tudja élni magát a történetbe.
A film vége azért kicsit eltér a könyvétől, jóval vidámabbra sikerült. Amikor a rendező megkérdezett erről, hogy nincs-e problémám azzal, hogy megváltoztatja a könyv végét, azt feleltem neki, hogy amikor befejezi a film forgatását, menjen el egy könyvesboltba, és nézze meg, hogy a könyv semmit sem változott. A könyv az enyém, a film pedig az övé, mellesleg a film nagyon tetszett, nagyon jól illik hozzá az új befejezés.
Amikor, úgy 14 évvel ezelőtt először jártál Magyarországon, egy kávézóban sikerült belefutnod egy antiszemita inzultusba.
Emlékszem, a fickónak náci tetoválása volt, azt mondta nekem, hogy a nagyapja megölt harmincvalahány zsidót a háborúban, nagyon büszke rá, és reméli, hogy egy nap ő maga is ölhet majd zsidókat. Ez elég kellemetlen volt.
Történt veled azóta hasonló?
Nem, ez volt az egyetlen eset, hogy ilyen történt velem. Persze nem gondolom, hogy ezért Magyarország bármilyen módon antiszemitább lenne más országoknál, de velem ez az eset konkrétan itt történt meg.
Lengyelországban van egy ház, amelyet rólad neveztek el. Ha jól tudom ez a világ legkeskenyebb háza.
Igen, ez egy lengyel építész ötletéből született, olyan házat szeretett volna építeni, amely a történeteim arányait tükrözik. Azt mondta, hogy az írásaim nagyon minimalisták, viszont nagyon funkcionálisak is egyben, ezért a lehető legkeskenyebb házat tervezte, amely még éppen lakható. A ház a varsói gettó területén található, ahol édesanyám is lakott. Ő a háború vége óta sosem tért vissza Lengyelországba, de amikor a ház elkészült, az egész családdal együtt odautaztunk, és nagyon jó érzés volt, hogy 70 évvel a történtek után, annak a városnak a polgármestere találkozni akart édesanyámmal, ahonnan kislányként elüldözték. Úgy éreztem akkor, hogy a kör bezárult.