Talán Eszter: Nagyapám hallgatása
Az elbeszélő Németországból tér vissza Ukrajnába, és végiglátogatja a családtörténet helyszíneit Lengyelországban és Ukrajnában, egészen a kijevi Babij Jarig, ahol több mint harmincezer ukrán zsidót gyilkoltak meg 1941-ben. Katya Petrovszkaja családjának több tagja is itt lelte halálát. „Talán Esztert”, egyik fontos szála a nagyapa német hadifogságának története. Részlet a regényből.
Nagyapám hallgatása (részlet)
Félszegen, zavartan mosolygott a szerencséjén, mintha létezésének csúcspontja lenne az, hogy itt ülhet egyáltalán. Üldögélt a fotelban, rámosolygott az unokáira, és hallgatott. Úgy tűnt, a lelki békéje nem ajelleméből, hanem az életútjából fakad. 1941 júniusában elvitték a háborúba, Kijev közelében bekerítette egységét az ellenség, csaknem négy esztendőt töltött hadifogságban, túlélte, mégsem tért vissza a családjához. 41 esztendővel később tanúja voltam, amikor hazatért a háborúból.
Igaza volt annak a bolond nőnek a villamoson. Rég a nyolcvanas éveket írtuk már, de az egyik kanyarban megkérdezte előbb a mellette ülőtől, aztán megkérdezte a kövér, verítékező kalauznőtől, végül tőlem, a tizenegy esztendős gyerektől, egyszóval megkérdezte, kinek a javára dőlt el a háború, és véget ért-e már egyáltalán. Úgy érdeklődött a háború kimeneteléről, mintha azt akarta volna megtudni, melyik megállónál kell leszállnia. Véget ért már a háború?
Fél évvel később hazatért a nagyapám. Sokáig nem volt nagyapám, aztán egyszer csak előkerült nagy hirtelen. Eleinte a kertjében szoktam meglátogatni, később hozzánk költözött, úgy mondta: haza. Haza szeretett volna jönni.
Elbeszélésekből tudom, hogy nagyapám, családunk egyetlen ukrán férfitagja végül a lágerben kötött ki, éppen ő, éppen Mauthausenben. Amikor visszatért a Szovjetunióba, szűrőtáborba küldték, kihallgatták. Végül egy asszony segítségével sikerült megúsznia, hogy itthon ismét valamelyik lágerbe küldjék. Lágerbe itthon – jóformán semmi rosszra nem gondoltam, amikor először meghallottam ezt a kifejezést, nem tudtam, hogy mondhatták volna másképp is, Gulagnak, akkoriban nem mondta így senki. Nagyapám együtt maradt az asszonnyal, aki megmentette, logikus, világos döntés volt, mondták a többiek, végtére is tényleg megmentette, így hát vele maradt a nagyapám, Kijevben élt, és nem tért vissza a családjához, Rózsa nagyanyámhoz meg a két, akkor már tíz és tizennyolc esztendős lányához. Tizenkét éves voltam, amikor visszatért, négy évtizednyi távollét után. Egyfolytában ott üldögélt a fotelban, és csak mosolygott. Egy év múlva pedig meghalt – otthon.
Világos, érthető volt minden, legalábbis ebben a zanzásított változatban. Úgy pergett le előttem nagyapám pár mondatba sűrített élete, mint valami ballada. Nem faggatóztam, nem kételkedtem. Eltűnt, aztán visszajött, és kész.
Számtalanszor elismételtem magamban a történetét akkor is, később is, mint valami memoritert, de mégiscsak volt benne valami homályos, valami nyugtalanító. Talán a mezőgazdasági minisztériumban befutott, meredeken felívelő karrierje? Vagy a láger? Vagy az, ahogyan végül hazatért? Mezőgazdász, állattenyésztési szakember volt nagyapám a háború előtt, megbízható munkaerő, gyorsan haladt fölfelé a szamárlétrán, mesélte anyám, kimondottan szép férfi volt, bolondultak érte a nők. Valamikor a harmincas években magas állást ajánlottak föl neki a mezőgazdasági minisztériumban, konferenciákra járt a Baltikumba, tenyészállatokat vásárolt Ukrajnának, ruhákat és selyemharisnyákat Rózsának, a második feleségének. Még a nagy tisztogatások idején sem büntették meg a külföldi utazásai miatt. Talán csak akkor járt ott, amikor nem számított már külföldnek a Baltikum, amikor kényszerű tagja lett a mi hatalmas családunknak, a paktum után, amikor a balti népek már hadban álltak, nálunk viszont még béke volt.
Szikár, magas férfi volt a nagyapám, amikor megismertem, arcvonásai f inomak, a szeme halványkék, úgy festett, mint valami előkelő német aggastyán – én legalábbis ilyennek képzeltem akkoriban a német aggastyánokat –, nem pedig úgy, mint egy szovjet nyugdíjas, egykori mezőgazdász. Nagy ritkán hagyta csak el az ajkát egy-egy szó, egy-egy da vagy haraso, és úgy hallottam, erős akcentussal beszél, legalábbis furcsán, idegenszerűen hangzott a szájából minden. Furcsa érzés volt, hogy egyszerre csak nagyapám lett tizenkét esztendős koromban – mintha később született volna, mint én.
A mosolyából táplálkozott a hallgatása. Soha nem mesélt a háborúról, a múltról, arról, amit átélt, nem mesélt azokról a daliás időkről. A mából visszatekintve módfelett furcsállom, hogy soha nem próbáltuk meg kifaggatni mindarról, amit megtapasztalt, mi, akik a hetvenes években voltunk gyerekek, pedig átitatta a gyerekkorunkat a háború szelleme, a háború volt számunkra a legfőbb bevezetés a világtörténelembe, az érzelmek iskolája, belőle tanultuk a szeretetet meg a lemondást, a barátságot meg az árulást, a háború soha ki nem apadó forrásából merítettünk mindent.
Ott álltunk öten, csoportba verődött lányok május 9-én, a győzelem napján a metró kijáratánál, és köszöntöttük a háborús veteránokat. Ezrével jöttek a veteránok, hazafelé tartottak a városközpontban megtartott ünnepi díszszemléről az alvóvárosukba. Összespóroltuk a süteményre, fagyira kapott zsebpénzünket, hónapokon keresztül minden egyes kopejkát, és több száz képeslapot, rengeteg virágot vásároltunk aznapra. Május 9-én három kopejkába került csak a nárcisz, öt kopejkába a tulipán.
Több mint három hetet töltöttünk el a képeslapok megírásával, mindennap órákig ezzel foglalatoskodtunk tanítás után. Kedves Veterán! Szeretettel köszöntjük ezen az örömteli napon! Amikor megláttuk az öregeket, férfiakat és nőket vegyesen, odarohantunk hozzájuk, és a kezükbe nyomtunk egy-egy képeslapot, mellé egy-egy szál virágot, nem az emlékműveknél megtartott, ritualizált ünnepségeken, nem az iskolában, amikor ellátogattak hozzánk a veteránok a történeteikkel, nem, a Tourist Hotel melletti metrómegálló kijáratánál. Az volt a legmeghökkentőbb az egészben, hogy önként tettük, amit tettünk. Pontosan azt tettük ugyanis, amit az iskolai ideológusaink követeltek tőlünk, leróttuk tiszteletünket a háborús veteránok előtt, csakhogy megkerültük közben a kényszert, nem kértünk engedélyt senkitől, éppen ezért teljes joggal érezhettük úgy, hogy forradalmi cselekedetet hajtunk végre. Senkitől nem kaptunk megbízást, senki nem biztatott bennünket, senkitől nem vártunk dicséretet. Valóságos kalandoroknak éreztük magunkat. Szívünk összes melegével köszöntjük azokat, akik megmentettek bennünket – így hangzott a hivatalos szovjet jelszó, és még csak nem is volt teljesen hazug, hiszen tényleg élethalálharcot vívtunk. Ugyan ki vetheti a szemünkre, hogy a szovjet háborús propaganda szolgálatába szegődtünk? Fejcsóválva kérdezgették a veteránok is, hogy ki küldött bennünket, pontosan érezték ők is, hogy valami szabálytalan dolgot cselekszünk.
A nagyapámmal persze nem találkoztam aznap. Nem volt ott az ünneplő hősök tömegében, nem kapott kitüntetéseket, nem csatlakozott az öregekhez, akik a győzelem jeles napján csoportokba verődve énekeltek és táncoltak, így idézve föl vad, háborús if júságukat. De nem kérdezősködtem. A hadifoglyok millióiról nem esett szó soha, nem emlegette őket senki, csakis a németeket nevezték így, akik a háború után Kijev újjáépítésén dolgoztak. A mi hadifoglyainkat kizárták a Nagy Honvédő Háborúból, kitörölték őket az emlékezetünkből. Nem csoda hát, hogy nem létezett a nagyapám. Ő egy másik történelemből, egy másik háborúból tért haza.
Fogságba esni tilos, ha pedig netalántán mégis megesik a szégyen, akkor tilos túlélni – így szólt a kimondatlan szovjet háborús apóriák egyike. Aki túléli, az áruló, márpedig az árulásnál még a halál is jobb. Aki tehát visszatér a hadifogságból, az áruló, és büntetést érdemel. Az antik logika megkérdőjelezhetetlen szigorával verték a fejünkbe ezeket a szillogizmusokat, esélyünk sem volt a védekezésre, örökérvényűeknek tűntek a klasszikus csengésű tételek, aki nincs velünk, az ellenünk van, csakhogy az állam elfelejtett fölvilágosítani bennünket arról, hogy nem látta el elegendő lőszerrel a katonáit, ráadásul elavult technikával küldte őket a frontra, és hogy nemegyszer a mi nagy stratégáink ostobasága miatt zárt körül az ellenség milliós hadseregeket.
Fekete lyuk tátongott a kijevi katlan meg a lakásunkban álló karosszék között.”
© Suhrkamp Verlag Berlin, 2014, magyar fordítás: © Kurdi Imre
További információk a könyvről itt olvashatók.
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
