A legmagasabb erkölcsi magaslatról is elképzelhető, hogy valaki rendkívül mélyre zuhan. Ennek nagyobb a valószínűsége, ha valaki gyorsan „ugrott szintet” és túlságosan sokat egyszerre. Ez történt a zsidó néppel a tengeren való átkelés után.
A morális mélyponton lévő tömeget Isten átvezette a hullámfalak között, a mélyből a csúcsra jutottak, de a zuhanás nem váratott sokat magára. Elégedetlenkedni kezdtek, és ijesztő gyorsasággal jutottak a történtek ismeretében teljesen képtelennek látszó kérdésig: „Isten velünk van, vagy sem?”
A büntetés nem maradt el, az ámálék támadást indított a kivonulók ellen. Jitró ezek ismeretében látta, hogy a felhevült megtérés nemhogy eredményt nem hoz, hanem minden jószándék dacára mélyebbre taszítja az életén változtatni kívánót, mint ahonnan elindult, hiszen a kezdeti lelkesedés gyorsan megtörhet, a járandó út egyből járhatatlannak látszhat.
Jitró ilyesmit érezhetett: „lelkemben még midjanita főpap, ugyanakkor Mózes apósa is vagyok, múltammal jórészt szakítottam, de félek, hogy úgy járok, mint a zsidók, akik megtapasztalták a Sás-tengernél Isten jelenlétét, de mire mentek vele? Ami áldásnak tűnt, teherré változott, nem éltek a Teremtő segítségével, hanem összeroskadtak alatta”. E gondolatokkal a fejében értesült a Kinyilatkoztatásról, és annak részleteit, a micvák és a fokozatosság világát megismerve döbbent rá, hogy mit kell tennie.
