„Minden zsidó férfi hordja azt a kis izét?”

A Haver Alapítvány már több mint tizenkét éve tart iskolákban interaktív foglalkozásokat, amelyeken a zsidósággal próbálja megismertetni diákokat. A Haver önkéntesei tisztában vannak azzal, hogy a világot nem tudják megváltani másfél óra alatt, de a lényeg nem is ez, hanem a párbeszéd kialakítása.

A fővárostól 30 kilométerre található ócsai Bolyai János Gimnáziumban minden évben tartanak tolerancia napot, hogy a diákok megismerkedhessenek olyan kisebbségi csoportokkal, amelyekkel eddig nem igazán találkozhattak. A legutóbbi tolerancia napra meghívott szervezetek között ott volt például a roma és nem roma fiatalok közötti párbeszédet kezdeményező Uccu Alapítvány, a világtalanok helyzetét bemutató Láthatatlan kiállítás, a melegekkel kapcsolatos tévhiteket eloszlatni próbáló Labrisz és Szimpozion egyesületek, a hajléktalanok nehézségeivel foglalkozó Menhely Alapítvány és a zsidóságról párbeszédet kezdeményező Haver Alapítvány.

Az iskolában előzetesen felmérik, milyen témák után érdeklőnek inkább a diákok, korábban már előfordult ugyanis, hogy egy szervezet foglalkozására senki sem látogatott el. A Havert azonban már többször hívták Ócsára, a tolerancia napot szervező tanárok személyes kedvencükként emlegetik az alapítvány speciális óráit. „Én is a Haverra mennék, de a saját osztályomat kell vinnem” – mondja egyikük az iskola könyvtárában kialakított koordinációs központban. A tanulók két foglalkozáson vesznek részt, az elsőre a saját osztályukkal, a második szabadon választott foglalkozásra pedig egyénileg mehetnek. A Haver 90 perces foglalkozásaira már többen feliratkoztak, az elsőre egy 11.-es osztály, a másodikra pedig egy vegyes csoport jön majd, az alapítvány önkéntesei tehát nem érkeztek hiába.

„Nem lehet másfél óra alatt megváltani a világot” –  mondja Elek Luca, aki három éve a Haver Alapítvány önkéntese. A foglalkozás célja persze nem is a világmegváltás, inkább a párbeszéd kialakítása a lényeg, ezért nem is a formális tudás átadásán van a hangsúly. „Írjátok le egy papírra az első három szót, ami eszetekbe jut arról, hogy zsidó” – érkezik az első feladat, aki szeretné, az el is mondhatja, hogy mit írt. A hanukát többen is említik, bár nem igazán tudják, mi az valójában. „Az a jellemző, hogy nem tudnak semmit a zsidóságról” – osztja meg tapasztalatait a Haver egy másik önkéntese, Büchler Tamás. A foglalkozásokon ezért megpróbálnak minél több kérdésre válaszolni, még az olyanokra is, mint a „miért van vörös haja a Family Guy-ban szereplő zsidó figurának?”. A szélsőséges, kötekedő kérdésekre is próbálnak válaszolni, de azt nem engedik, hogy erről szóljon az egész másfél óra, ezért egy idő után kénytelenek elengedik a fülük mellett a szándékos provokációt. Erre azonban csak ritkán kerül sor.

A résztvevő diákokat már a foglalkozás elején aktivizálják: egy képzeletbeli vonalon kell elhelyezkedniük attól függően, hogy az elhangzott állításokkal mennyire értenek vagy nem értenek egyet, így azok is véleményt nyilváníthatnak egy-egy kérdésről, akik amúgy valószínűleg sosem szólalnának meg. Míg az, aki karácsonyt tart, keresztény” felvetésre szinte mindenki középre áll, addig az „aki Magyarországon születik, az magyar” állításnál már jobban megoszlanak a vélemények. „Egy kínai például nem lesz magyar attól még, hogy itt született” – magyarázza döntését az egyik srác azok közül, akik „a nem értek egyet” oldalra tömörültek. A másik oldalon álló kínai lány pedig egy „ne nézettek rám!” kiáltással próbálja gyorsan elterelni magáról a figyelmet, pedig ő még kimondottan az aktívabbak közé tartozik.

„Az az általános, hogy egy osztályból csak néhányan szólalnak meg, velük érdemes párbeszédet folytatni, és aztán lehet, hogy többen is kedvet kapnak az aktív részvételhez” – vázolja a foglalkozásokon tapasztaltakat Dés Júlia, a Haver Alapítvány ügyvezető igazgatója. Ez az átlagos trend, néha azonban előfordulnak szélsőséges esetek is, egy debreceni középiskolában például kimondottan passzivitással fejezték ki a diákok az ellenszenvüket. „Folyamatosan ki-be járkáltak, egyáltalán nem akartak együttműködni velünk” – meséli Dés Júlia, aki szerint ilyenkor már nem tudnak mit tenni. „Egy foglalkozás sikere nem attól függ, hogy hol, milyen iskolában tartjuk” – mondja Büchler Tamás, – „egy vidéki középiskolában sokszor sokkal könnyebben lehet párbeszédet folytatni, mint mondjuk egy budai elitgimnáziumban, ahol a diákokat arra tanították, hogy bizonyos témákról nem illik beszélni.”

Ilyen téma a zsidóság is, pontosabban az, hogy kik is a zsidók valójában. A Haver foglalkozásain pedig ez elkerülhetetlen. Minden diák kap is egy fotót, amelyen más-más, teljesen eltérő külsejű ember arca szerepel. „Jelentkezzen az, aki szerint a képen egy zsidó látható” – jön az instrukció, mire páran bizonytalanul felteszik a kezüket. „Hát ilyen zsidót még nem láttam” – mondja az egyik fiú egy teljesen átlagos, szőke, kék szemű férfi fotójára. Folyik a találgatás, talán a nagy orr, a szakáll, a sötét vagy a világos bőrszín, esetleg a kalap lehet az irányadó, de biztosra senki sem tudja megmondani, hogy egy zsidó ember képe van-e nála. A megoldáson aztán mindenki elcsodálkozik: az összes képen zsidók vannak, akiket Jeruzsálemben fotóztak le.

„Ennek a feladatnak az az egyik célja, hogy a zsidó szót kényelmessé tegyük a diákok számára, ezért is mondjuk ki minél többször. Sokaknak ugyanis csak egy sértő jelzőt takar az, hogy zsidó” – magyarázza Büchler Tamás. A játék másik célja pedig, hogy megmutassa, mennyire sokfélék lehetnek a zsidók.

De vallás-e a zsidóság? Vagy esetleg nép, hagyomány, sorsközösség? Talán egyéni döntés kérdése? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a következő feladat során, a foglalkozás résztvevőinek néhány poszteren elhelyezett információk segítségével kellene eldönteniük a kérdést, és miután kiválasztották a szerintük helyes meghatározást, erről meg kellene győzniük a többieket is.

„Mi az a maceszgombóc?” – súgja oda az egyik fiú a másiknak olvasás közben. A hagyomány, a kultúra és a személyes érzés lesz a két legnépszerűbb megoldás, de végül is egyetértés születik arról, hogy mindegyikben van valami igazság.

A Magyarországon élő zsidók számát firtató kérdésre sem érkezik egyértelmű válasz, az ötezertől az egymillióig szinte minden szám belefér a tippelésbe. A tanulók által feltett kérdések legalább ennyire változatosak, a már említett vörös hajú zsidókról szólón kívül, „a minden zsidó férfi hordja azt a kis izét?”, „minden zsidó ismeri a zsidóság történetét?”, illetve „mit szólnak Izraelben, ha egy zsidó elköltözik onnan?” hangzik el.

A foglalkozás után a Haver önkéntesei arról mesélnek, hogy vannak csoportok, ahol egy-egy olyan gyerek is felbukkan, aki otthonról kimondottan antiszemita nézeteket hoz, és már komoly előítéletekkel rendelkezik. Akadt például olyan diák, aki arra a kérdésre, hogy mi jut eszébe a zsidóságról rögtön bedobta, hogy „betegség”. „Az jó, ha van egy kicsit szélsőségesebb nézetű tanuló az osztályban, vele ugyanis könnyebben lehet párbeszédet kialakítani” – mondja Elek Luca, bár a meggyőzésük ennyi idő alatt lehetetlen.

A tanárokkal viszont sokszor még nehezebb. Legutóbb az egyik pedagógus azzal „trollkodta” szét a Haver foglalkozását, hogy folyamatosan a zsidók gazdasági hatalmát és más népszerű összeesküvés-elmélet megcáfolását kérte számon az önkénteseken. Persze azért sikertörténetek is akadnak szép számmal. Egy lány például az egyik foglalkozás alatt jött rá arra, hogy ő tulajdonképpen zsidó, és a nagymamája nem azért gyújt péntek esténként gyertyákat, mert így szeretne világítani.

A Haver Alapítvány önkéntesei mindenképpen hasznosnak látják a tevékenységüket, sok pozitív visszajelzést kapnak tanároktól és diákoktól egyaránt, ezek egy része a Haver honlapján is olvasható, ahol egyébként még temérdek információ található a zsidóságról. Havonta 5-6 foglalkozást tartanak, és erre nagyjából 15-20 önkéntesük van, de mivel többre lenne szükség, ezért folyamatosan várják az újabbak jelentkezését. „Ez működik” – mondja Büchler Tamás –, „ha valaki többet akar tenni annál, mint hogy az öklét rázza a Facebookon, annak ez egy remek lehetőség.”