Így került Miki egér Auschwitzba

A Mausban a zsidók egerek, a németek pedig macskák. Art Spiegelman több mint tíz évig dolgozott főművén, amely egyszerre forradalmasította a képregény világát és a holokausztirodalmat. A könyv nemcsak a túlélők borzalmas emlékeit mutatta be, hanem a következő generáció átöröklött traumáit és irracionális bűntudatát is. De szabad-e a népirtást állatmeseként ábrázolni?

Az 1991-ben befejezett Maus az első képregény, amelyik megkapta a Pulitzer-díjat. Nem véletlenül: a 300 oldalas műnek hatalmas szerepe volt abban, hogy a képregényről ne csak Superman vagy Garfield jusson az emberek eszébe, hanem egy önálló művészeti forma, amely akár történelmi traumák feldolgozásában is élen járhat.

A „graphic novel” kifejezés részben a Maus sikere nyomán terjedt el az angol nyelvű sajtóban, hogy elhatárolja a hosszabb, irodalmi igényű alkotásokat a rövid sztorikból álló, szórakoztató célú „comic book”-tól. Magyarul, jobb híján, mindkettőt képregénynek hívjuk.

Önterápia volt a számára

A lengyel zsidó családba született Art Spiegelman már a háború után született, és New Yorkban nevelkedett, de Auschwitz egész életére rányomta a bélyegét. Hatévesen elhunyt bátyját sosem ismerte. Szülei ugyan túlélték a haláltábort, ám édesanyja később öngyilkos lett, apja pedig sokáig nem volt hajlandó beszélni a történtekről.

Amikor sok évtizedes hallgatás után mesélni kezdett, a fia magnóra rögzítette beszélgetéseiket, és ezek alapján vágott bele a holokauszt megrajzolásába.

A történetet 1980-tól kezdte fejezetenként publikálni egy amerikai képregénymagazinban. Spiegelman számára ez elsősorban önterápia és személyes küldetés volt, nem számított lelkes fogadtatásra. Arra pedig végképp nem, hogy a következő 11 évét ezzel a történettel fogja eltölteni.

Sokaknál kiverte a biztosítékot

A szerzőnek azonban csalódnia kellett, hisz a Maus-t már évekkel a lezárása előtt hatalmas érdeklődés övezte. A rajongók mellett kemény kritikusokból is akadt bőven. Voltak, akik úgy látták, hogy a populáris forma eleve lealacsonyítja a történelmi tragédiát, a legnagyobb vitát azonban a mű sajátos emberábrázolása váltotta ki.

Spiegelman ugyanis különböző állatokként rajzolta meg az egyes népeket: A zsidók egérként, a németek macskaként, a lengyelek disznóként, az amerikaiak kutyaként, a franciák pedig békaként jelentek meg a képregény lapjain.

Borítékolható volt, hogy ez a megoldás sokaknál kiveri a biztosítékot. Szerintük Spiegelman épp a holokauszt legfőbb tanulságát tévesztette szem elől, amikor a biológiai táplálékláncba ágyazta be a borzalmakat. Hiszen a II. világháborúban nem különböző fajokról és genetikailag kódolt küzdelemről volt szó: az emberiség saját magán, szabad akaratából követte el a mérnöki precizitással megtervezett népirtást.

A történelem mint álarcosbál

A Maus azonban csak első ránézésre kokettál a rasszizmussal. Ha jobban megnézzük, épp a mindennapjainkba belopakodó előítéleteknek tart görbe tükröt.

Az állatok provokatív szerepeltetése arra mutat rá, hogy a pusztító sztereotípiák miként égnek bele észrevétlenül a magunkról és másokról alkotott képünkbe. A felkínált, kikényszerített szerep végérvényesen az identitás részévé válik.

Az ötletet egyébként Miki egér adta Spiegelmannak, aki eredetileg nem is az auschwitzi rémálmot akarta megrajzolni. Az egyetemen szembesült vele, hogy Walt Disney ikonikus figuráját is mélyen átitatják a régi amerikai rajzfilmekre jellemző rasszista sztereotípiák. Egyből elhatározta, hogy csinál egy képregényt a fajgyűlöletről, amelyben Ku-Klux-macskák fogják üldözni az afroamerikaiakat jelképező egereket.

Spielberget is lenyomta

A nagy áttörést az hozta meg a Maus számára, amikor a sztori első felét egyben kiadták. Nyomós oka volt ennek a sietségnek: Feltétlenül meg kellett előzni Steven Spielberget. A sztárrendező ugyanis ekkoriban készítette Egérmese című rajzfilmjét, amely szintén egerekkel ábrázolta egy nehéz sorsú zsidó család történetét.

A kétségbeesett Spiegelman először perelni akart, de nem volt kellő jogalapja, és elég pénze sem, így végül inkább befejezte rohamléptekben az első könyvet.

Míg az Egérmese a filmtörténet süllyesztőjében végezte, a Maus akkora sikert aratott, hogy szerzője hónapokig nem tért magához a sokkból.

Ám a rivaldafénybe került Spiegelman sokáig képtelen volt ceruzát fogni, hogy folytassa a Maus-t. Teljesen megbénították a rá nehezedő elvárások, valamint a bűntudat, hogy sikert kovácsolt magának szülei tragédiájából.

Spiegelman nemcsak egy újabb holokauszttörténetet mesél el, hanem azt is bemutatja, ahogy a feldolgozhatatlan trauma tovább él a későbbi generációk mindennapjaiban. Apró rezdülések, soha ki nem mondott szavak, vagy épp kínzó önvád formájában. Spiegelman kíméletlen őszinteséggel és maró öniróniával tárja elénk apjához fűződő kapcsolatát, egyikük jellemhibáit sem rejtegetve.

A teljes cikk itt olvasható.