A magyar popszakmából hiányoznak a példaképek – Horváth Renátó és stábja a Balcony TV nemzetközi kötelékében Tel-Aviv után Budapest erkélyeit ülteti tele fiatal zenekarokkal, melyek munkásságát a projektnek köszönhetően egyre nagyobb nemzetközi figyelem övezi. A Highlights Of Hungary idei döntősei közé bejutó Balcony TV Budapest alapítójával ébredező zenei exportról, nézettségalapú művészetről és hiányzó magyar hangokról beszélgettünk.
A Balcony TV budapesti helyőrségeként gyakorlatilag franchise rendszerben működnek. Mik voltak az előzmények?
Horváth Renátó: Az egész talán hét-nyolc évvel ezelőtt, a YouTube-on kezdődött. Három dublini srác úgy gondolta, jó ötlet elhívni néhány ismerős zenekart, és felvenni, ahogy házi koncertet adnak a lakásuk pár négyzetméteres erkélyén. Egyik alkalom hozta a másikat, a zenekarok egyre gyakrabban és egyre szívesebben jöttek: a fellépő formációk közt volt az azóta már gyakorlatilag világhírűvé vált The Script is, a velük forgatott anyag pedig iszonyatosan elszabadult, újabb szintre emelve az egész kezdeményezést.
Először Hamburgból jelentkeztek be, hogy szeretnének a Balcony TV zászlaja alatt dolgozni, ma pedig már a világ ötven városában fut a projekt. Fontos, hogy egyik város sem működik szeparáltan: kicsit olyan ez, mint valamiféle háló, egy közös platform. A különböző városok zenekarait a stábokhoz tartozó producerek, szervezők megpróbálják más városokba, más országokba átemelni, miközben gyakorlatilag kollegiális viszonyod alakul ki olyan emberekkel, akikkel még az életben nem találkoztál.
Hogyan került képbe Budapest?
H. R.: Pár évig éltem Tel-Avivban, ahol konkrétan én kezdtem szervezni a helyi Balcony TV-t, közel másfél éven keresztül voltam oszlopos tagja az ottani stábnak. Mikor visszaköltöztem Budapestre, a múltam miatt többen megkerestek, hogy hozzuk el ide is a projektet: tudtam, hogy ehhez alapvetően nincs szükség hatalmas befeketetésre, milliós infrastruktúrára: nem kell más, csak egy haver, akinek van kamerája és pár mikrofon. Így történt, hogy Somló Danival, Stámusz Ferivel, Brautigam Bertolddal és Tóth Dorottyával belevágtunk.
Tel-Avivval szemben itthon persze adott volt a hazai pálya előnye, a főként film- és reklámzenével foglalkozó ügynökségünk, az eastaste kampányainak farvizén pedig szépen be tudtuk rántani a Balcony TV-t a vérkeringésbe.
Rengeteg hazai, a nemzetközi trendekbe egyre inkább beilleszthető produkcióval dolgoznak. Miben tud többet, kevesebbet vagy mást egy budapesti, mint egy német vagy holland zenekar?
H. R.: Magyarországon is kezd kialakulni a nyugatabbra már megszokott egészséges verseny, ezzel együtt pedig lassan, de elmosódnak a határok magyar és külföldi együttesek között. Ennek ellenére vagy épp ezért azonban Budapest még nem találta meg a saját hangját.
A kétezres évek legelején talán Yonderboi és a Zagar zenéjében volt jelen az utolsó, még tényleg beazonosítható Budapest-hangzás, amelynek a sikerei igazolták a közeg szereplőinek, érdemes követni ezt az irányt. Egy skandináv előadót is azért ismersz ma fel már az első hangról, mert az északiaknak most vannak olyan meghatározó zenekarai, melyek köré megszámlálhatatlanul sok együttesből álló kultúrkör nőtt. Talán a hazai Farbwechsel kiadó producereinél bukkan fel egyfajta közös gondolatiság, ez azonban nem változtat a tényeken. Magyarországon ma egyetlen zászlóshajó sincs, mindenki megy a saját feje után, és a szerencsére bazírozik.
