Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! 1686. szeptember 2-án Buda visszafoglalásakor a várba benyomult keresztény katonaság hatalmas pusztítást vitt végbe. A győzelemtől megrészegedett, bosszúra – és, ne feledjük, zsákmányra – éhes ostromlók oktalan öldöklésbe és gyújtogatásba kezdtek a törökök és a lakosság, többek között az itt élő zsidók körében is.
A vesztesek sorsában osztozott a budai zsidó közösség is, amely ekkor már több mint négy évszázados múltra tekintett vissza. Budára az ehhez a valláshoz és etnikumhoz tartozókat elsőként IV. Béla király hívta be Ausztria területéről. A XV. század közepére az itteni Zsidó utcában (ma Táncsics Mihály utca) élő közösség vált a magyarországi zsidóság vezetőjévé, hiszen itt találjuk nyomát 1436-ban az első magyarországi rabbi, József működésének.
Kis létszáma ellenére a budai zsidó közösség gazdaságilag jelentős erővel rendelkezett, másrészt önkéntesen és öntudatosan állt a törökök mellett. Ennek magyarázatát Samuel Usque Consolação ás tribulações de Israel című művének egyik fejezetében találhatjuk meg. Eszerint a zsidók nagy vigasza volt az Oszmán Birodalom, ahol nyitva álltak a szabadság kapui, és a judaizmust szabadon gyakorolhatták, vagy visszatérhettek őseik hitéhez, nem úgy, mint a keresztény Európában, ahol gyanús betolakodónak tekintették, illetve megalázó helyzetbe kényszerítették őket. Persze a Porta számára is jól jövedelmezett a türelmesség, hiszen a zsidók mind adóalanyként, mind pénzkölcsönzőként hatalmas hasznot hajtottak a szultánoknak.
A mohácsi csatavesztés jelentős változást hozott a budai zsidók számára is. Mivel a várost és a várat mind a katonaság, mind pedig a magyar és német polgárság elhagyta, így a szegényeken és az itteni közösség tagjain kívül senki sem maradt. A zsidó közösség az önkéntes behódolás mellett döntött. Elöljáróik ezért Dunaföldvárnál jelképesen átnyújtották a város kulcsait Szulejmán szultánnak. A padisah ugyan privilégiumokkal jutalmazta a behódolt budaiak némelyikét, de áttelepítette őket az Oszmán Birodalom más városaiba.
A Zsidó utca egy ideig lakatlan maradt, ám lassan újra benépesült. Buda 1541. évi oszmán megszállását követően a Porta a birodalom más városaiból telepített ide zsidókat, azonban ők 1559-re a folyamatosan dúló végvári harcok miatt szinte egytől egyig elszöktek. A közösség a XVI. század folyamán csak lassan gyarapodott, valószínűleg ekkor települt vissza néhány, 1526-ban elköltöztetett zsidó család is, mint ahogyan a Bambergben 1686. november 25-én kihallgatott Jakab budai zsidó vallomásából kiderül.
A budai zsidók említett önkéntes és öntudatos közösségvállalása a törökökkel már a tizenöt éves háború idején is megmutatkozott. Henrik Ottendorf 1663-ban kiadott útleírásában beszámolt arról, hogy az 1598. évi ostrom alkalmával egy zsidó asszony a Bécsi kapunál rohamozó keresztényekre egy, a Zsidó utcában álló ágyút elsütött, ami miatt a támadók végül elmenekültek. Evlia Cselebi egy hasonló esetet örökített meg művében Buda 1602. évi vívásának idejéből. Emellett útleírásában még a következőket jegyezte le ugyanerről az ostromról: „A harmadik ostromnál, mikor az ellenség e (Bécsi) kapun berohant, s a várat elfoglalandó volt, a zsidók egy-egy darab patkánymérget vettek a kezükbe, és zsidó nyelven azt mondogatták egymásnak: »Ha az ellenség bejön a várba, a mérget megnyaljuk; meghaljunk vagy megmeneküljünk.« A budai zsidók között manapság is közmondás ez: »Nyaljunk-e?«”
Forrás: mult-kor.hu