A Charlie Hebdo szerkesztőségében és a párizsi zsidó közösség által látogatott áruházban rendezett vérfürdő az együttérzés és a döbbenet mellett éles vitát robbantott ki a nyugati országokban a muszlim közösségek integrációjáról és a bevándorlás körüli kérdésekről.
A vérfürdő motivációja hamar egyértelművé vált, miután az elkövetők a helyszínen Allahot emlegették és Mohamed próféta megsértésével indokolták a mészárlást. Az is kiderült, hogy a Charlie Hebdo munkatársainak gyilkosai nem bevándorlók, hanem Franciaországban született muszlimok.
A vérfürdő nyomán fellángolt iszlámellenes hangokat valamelyest csillapította, hogy kiderült: szintén muszlim volt a Charlie Hebdo szerkesztőségénél hidegvérrel meggyilkolt rendőr, valamint az iszlamista terrorista által megtámadott kóser bolt Maliból származó alkalmazottja, akinek a boltban tartózkodók egy része a megmenekülését köszönheti.
Hogy a dzsihádista ideológia térhódítása az európai muszlim fiatalok körében életveszélyes lehet, legkésőbb a dán Mohamed-karikatúrák körüli tíz évvel ezelőtti botrány során világos lett. Az Indexnek a Mohamed-ábrázolások körüli hisztéria történetével foglalkozó írásából kiderül: Európa Abu Laban Dániában élő iszlámista tanítónak köszönheti a Mohamed-rajzok körül kirobbant konfliktust, aki a szeptember 11. utáni terrorizmus-ellenes törvények és a dániai bevándorlási szabályok fellazítását remélte a Jylland-Postenben megjelent karikatúrák körüli hisztériakeltéstől.
De közel egy évtizede az is egyértelmű, hogy Európát nem elsősorban a közel-keleti országokból érkezett első generációs bevándorlók részéről fenyegeti az iszlamista terror veszélye: az európai dzsihád – szemben többek között a magyar miniszterelnök állításával – elsősorban nem bevándorlási kérdés.
Európa: célpont és bázis
Európa kettős szerepe a dzsihádban legkésőbb a 2003-as iraki háborút követő zűrzavar időszakában világossá vált a kontinens országainak vezetői számára. Európa egyrészt az iszlamista terroristák célpontja lett, amit a 2004-es madridi és a 2005-ös londoni merényletek bizonyítottak; másrészt Európa a közel-keleti dzsihád hátországaként szolgált és szolgál a mai napig az iszlamista csoportok számára.
A riasztó jelenség egyáltalán nem az Iszlám Állam felemelkedését elhozó szíriai polgárháború eredménye. Olyannyira nem, hogy a Foreign Affairs folyóirat 2005-ös nyári számában hosszú tanulmányban foglalkozott vele Robert S. Leiken.
Leiken arra az Egyesült Államokat nyugtalanító jelenségre kereste a magyarázatot, hogy a 2001-es, Egyesült Államokat ért terrortámadást követő években a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban élő dzsihádisták között ugrásszerűen megnőtt az európai uniós országok polgárainak aránya, akik – hivatalosan „szövetséges államok” polgáraiként – vízummentesen utazhattak be az Egyesült Államokba.
A nyugtalanító jelenségre már közvetlenül a 2001-es terrortámadást követő években felhívta a figyelmet a Nixon Center, amely kimutatta, hogy a nyugati országokban élő mudzsahedinek (dzsihádban részt vevő, azaz valaha valamilyen terrorcsoportot megjárt muszlimok) körében kétszer annyi volt a francia, mint a szaúdi állampolgár, és több volt a brit, mint a szudáni, jemeni, emírségek-beli, libanoni és líbiai együttvéve.
Már ekkor világos volt, hogy Európa iszlámizmus elleni küzdelme messze nem kezelhető idegenrendészeti kérdésként. A helyzet nyugat-európai szemszögből sokkal rosszabb ennél: mint a fenti felmérésből kiderült, a terrorveszély elsősorban nem a frissen a közel-keleti országokból érkező bevándorlók, hanem saját állampolgárai felől fenyegeti a kontinenst.
A muszlim bevándorlók tömegei először a II. világháború utáni újjáépítés időszakában érkeztek Nyugat-Európába vendégmunkásként, és mint arra Leiken felhívta a figyelmet: beilleszkedésük lényegesen nehezebben ment a kontinensen, mint a Mexikó irányából szintén tömegesen északra tartó spanyol ajkú bevándorlóké az Egyesült Államokban.
De az Egyesült Államoknak a muszlim bevándorlók integrálása is jobban sikerült, mint a nyugat-európai országoknak, és ez az iszlamista terror eszkalálódásának éveiben világosan kiderült.
A szeptember 11-i merényletek körülményeit vizsgáló amerikai bizottság megállapítása szerint sem a WTC elleni terrortámadás elkövetőinek, sem a 2001 utáni dzsihádistáknak nem volt kimutatható támogatottsága az Egyesült Államokban élő muszlim közösségben – az európai muszlimok körében azonban gyökeresen más a helyzet; már a 2001-es terrortámadásnak is volt európai (németországi) vonatkozása.
Európa, a dzsihádisták Medinája
A kudarcos integráció, a kontinens muszlim közösségeinek zártsága és a második generációs fiatalok fogékonysága a gyilkos dzsihádista ideológiát képviselő tanítók útmutatásaira „lehetővé teszi a mudzsahedineknek, hogy olyan szabadon gyűjtsenek pénzt, készüljenek fel és toborozzanak a dzsihádra, amilyen szabadon ezt kevés muszlim országban tehetnék meg”.
Leiken találó hasonlatával Nyugat Európa ugyanazt a szerepet töltötte – és az Iszlám Államhoz áramló nyugat-európai utánpótlás méretei alapján tölti – be a modern iszlámizmus történetében, amit Medina városa játszott Mohamed próféta életében. A vallásalapító 622-ben hagyta el Mekkát, amelynek elöljárói nem fogadták el tanításait, és menekült Medinába, hogy onnan nyolc évvel később – a dzsihád történetének első sikereként – visszatérjen Mekkába.
Leiken modelljében a közel-keleti államok jelentik a modern Mekkát, azaz a „szent háború” visszaszerezni vágyott célját, Nyugat-Európa országai pedig Medinát, azaz a dzsihád hátországát. Az iszlámista terror stratégiai célja pedig ebben a modellben Európát bázisként használva elfoglalni a Közel-Keletet a „hitetlen” rezsimektől.
Irak, Szíria: kísérleti terep
A nyugat-európai országok és a Közel-Kelet közötti mozgásra kiváló példa a szíriai polgárháború. Mint arról beszámoltunk, az utóbbi években éppen Franciaország lett az Iszlám Állam egyik legfőbb külföldi bázisa. Szeptemberben Bernard Cazeneuve francia belügyminiszter kijelentette, hogy közel ezer francia lakos és állampolgár harcol Irakban és Szíriában.
De nem a szíriai polgárháború volt az első alkalom, amikor a dzsihádisták Nyugat-Európát használták hátországként közel-keleti harcaikhoz. A Charlie Hebdo szerkesztőségét testvérével lemészároló Chérif Kouachi maga is részt vett 2003 után az iraki polgárháborúba tartó mudzsahedin-export megszervezésében.
Már Leiken idézett tanulmánya is arról írt, hogy „több százra tehető azoknak az európai militánsoknak a száma, akik Irak szunnita háromszögébe utaztak”, de „Európa az Irakban megsebesült mudzsahedinek váróállomása is”.
A „váróállomás” és utánpótlási bázis azonban – mint a franciaországi terrortámadás-sorozat megmutatta – könnyen az iszlamista terror „műveleti területévé” is válhat.
