„Meg kell tudnunk különböztetni egymástól az igazi és a hamis emlékeket”

Benjamin Stein: A vászon című könyve az emlékezésről és az identitáskeresésről szól, és hogy valójában a múltat hogyan tudjuk feltárni. A regény fordítójával, Makai Tóth Máriával, valamint Erős Ferenc szociálpszichológussal a könyv legfontosabb kérdéseiről beszélgettünk.

Makai Tóth Mária: A vászon egy kétfedeles könyv, két főhőse van, akiknek a története középen találkozik. Jan Wechsler Kelet-Berlinben született, Amnon Zichroni pedig Izraelben, ortodox vallásos, környezetben. Jan Wechsler, története akkor kezdődik, amikor is sábesz napján kap egy csomagot. Hónapokig áll a dolgozószobájában, míg nem kicsomagolja és talál benne négy könyvet. Az egyiken fölfedez egy nevet: Jan Wechslert. Nyomozni kezd saját maga után, ami végül egy találkozáshoz vezet a másik szerzővel, Amnon Zichronival.

Milyen speciális képessége van Zichroninak?

MTM: Van egy hatodik érzéke, amivel a másik lelkének legmélyebb bugyraiba is képes lehatolni. A két ember sorsa egy bizonyos Minskin keresztül kapcsolódik.

A legfontosabb kérdés, hogy mindkét szál az emlékezésről és az identitáskeresésről szól, és hogy valójában a múltat hogyan tudjuk feltárni. Azt mondja a könyv, hogy ha elfojtjuk a traumákat, akkor azok valami váratlan helyen feltörnek, ha pedig kibeszéljük, akkor nem az igazságot beszéljük ki. Ön erről mit gondol?

Erős Ferenc: Minskinek volt egy könyve, aminek az volt a címe, hogy Töredékek. Ez egy gyerekről szól, aki egészen borzasztó körülmények között élte túl a Holokausztot, 4-5 évesen. Hatalmas sikere volt a könyvnek, majd egy szép napon egyszer csak leleplezték, hogy hamisítvány. A valóságban pedig Will Kominskinek hívják a főszereplőt. Az ő traumája, hogy édesanyja beadta egy árvaházba, majd örökbe fogadta egy svájci család, és ezt transzponálta Holokauszt-traumává. Minden díját visszavonták, egy szerencsétlen flótás lett, aki valahol Svájcban él és senkivel nem áll szóba. A regényben az az érdekes, hogy mindezt a pszichológus idézte elő.

Biztos, hogy ezt a pszichológus idézte elő?

EF: Zichroni nem képes arra, hogy igazából feltárja a múltját, hanem kínál neki egy másikat. Vannak, akik azt mondják, hogy ez az ember valóban túlélte a koncentrációs tábort, viszont az Irving nevű holokauszt-tagadó honlapján, állandóan arra hivatkoznak, hogy semmi nem igaz a holokausztból, mert ez az ember is csak hamisítvány volt.

Mintha ez a könyv szembeállítaná egymással az emlékezést és az identitást. Egy pszichológus erről mit gondol, milyen ennek a kettőnek viszonya?

EF: Az identitásunkhoz hozzátartozik a saját történetünk, amit sokféleképpen tudunk elmesélni. Vannak olyan regények, amik pontosan azt a kísérteties érzést fogalmazzák meg, hogy egyszer csak szembetalálkozom magammal, mint idegennel. Itt is erről van szó, ezért van két Wechsler. Aki Kelet-Berlinben nőtt fel elmeséli, hogy milyen volt ott zsidónak lenni akkor, amikor ott nem is voltak zsidók. A kis zsinagógában nem is mertek egymáshoz szólni, mert mindenki feltételezte a másikról, hogy Stasi-ügynök.

A második generáció a holokauszt után elég erősen megélte, hogy nem tudott semmit a saját zsidóságáról. Ön szerint lehetséges-e valamiféle olyan identitásváltás, ami ezt az identitás nélküli állapotot felváltja, illetve mi szükséges hozzá? Fel kell valahogy dolgozni a traumákat?

EF: Igen, ebben a regényben is több trauma feldolgozásával van dolgunk. Kiderül, hogy ez a fiú amikor a falleomlás után Münchenbe költözik, a zsidó identitása mögé bújik. Keresi azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül ki tudja fejezni magát, de nem találja meg, és akkor jön ez a másik identitás, a csomagban. Kiderül, hogy ő teljes mértékben az az ember is, és itt a dolog összekeveredik, mert nem tudjuk igazából, hogy melyik az igazi történet. A másik Wechsler tulajdonképpen egy sikeres ember: leleplezi a csalót, ami végül az életébe kerül.

A valódi emlékezés mennyire megoldható közösség nélkül?

EF: A valódi múltfeldolgozás valódi közösséget feltételez. Ebben a regényben is a múlt feldolgozásának a nagyon különböző útjairól van szó, és arról, hogy igazából a múltat nagyon nehéz elérni.

Ez a valóságban nem teljesen így van?

EF: Én azt gondolom, hogy nem. El lehet jutni odáig, hogy az emlékek valamilyen módon hitelesek legyenek. Erről szólnak ezek a „visszaperelt emlékezet”-ügyek, amikor arról van szó, hogy emberek valamilyen pszichoterápia vagy hipnotikus kezelés hatására ráébrednek arra, hogy milyen traumák történtek velük gyerekkorukban.

Akkor ez egy létező eljárás?

EF: Létező probléma, inkább. Én azt gondolom, hogy lehet manipulálni az emlékezést is, de meg kell tudnunk különböztetni egymástól az igazi és a hamis emlékeket. A regénynek az egyik legnagyobb problémája, hogy ebben nem foglal állást elég világosan.

Minski történetében elég empatikus a szerző azzal kapcsolatban, hogy ahhoz, hogy a múltat megismerjük, nem biztos, hogy szükséges, hogy ez egy valódi történet legyen, ha az hiteles. Bizonyos szempontból inkább amellett foglal állást a szerző, hogy nem kell teljesen elítélni, ha valaki ilyesmit csinál.

EF: Nem ítél a szerző, próbálja megérteni. A valódi történetben egy pszichoanalitikus kezelte Will Kominskit, hipnotikus módszert alkalmazott, a regényben ez nem derül ki.

MTM: A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy nem ad válaszokat.

Mit gondol arról, hogy a média, ami ugyan segítheti is az emlékezést, ugyanakkor megakadályozhatja, hogy valódi gondolatok szülessenek a helyzetről?

EF: A regényben egyértelmű hecckampány indul Minski ellen, és sorra jelennek meg újságcikkek, amelyek ezt az új elemet próbálják kiaknázni. Míg régebben a traumák a személyes traumák voltak, manapság a média világában ezekkel szinte naponta találkozunk.

Kertész Imre ezt mondta ezzel kapcsolatban: ő úgy érzi, hogy kicsit áldozata is az úgymond „holokauszt–biznisznek”. Nem lehetséges-e, hogy egy idő múlva, a beszéd ténye pont, hogy megakadályozza, hogy megközelíthető legyen egy probléma?

EF: Ez biztos, hogy így van. De holokauszt-bizniszről azért óvakodnék beszélni. Sokat beszélünk ma az úgynevezett utóemlékezetről, amit azok a szerzők csinálnak, akik már a holokauszt után születtek, ugyanakkor szinte teljes elevenséggel élik újra a szüleik vagy nagyszüleik történetét. Zichroni ultraortodox családban született, aztán külföldre került, de a holokauszt nem nagyon érdekelte, Jan Wechsler azt mondja el, hogy az NDK-ban erről nem beszéltek. A holokauszt ott van a háttérben, és a Minski-történet behozza, az úgymond „nagy tablóba”.