A gonosz bármikor feléleszthető

A magyar társadalom olyan, mint egy borderline-os gyermek családja, ahol még a lánglelkű forradalmárokból is pszichopata diktátorok válnak. De mi a helyzet a bennünk élő Luciferrel? És miért csak a saját csoportunknak lehet mindig igaza? A Kibic és a Bálint Ház közös előadássorozatának legutóbbi vendégei többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon sem a szűkebb, sem pedig a tágabb környezetünkben nem tudunk elvonatkoztatni a saját csoportunk véleményétől, hangzott el a kérdés a beszélgetés elején Hidas Judit moderátortól, a Kibic főszerkesztőjétől. Kende Anna szociálpszichológus szerint általánosságban jellemző, hogy nehezen mondunk ellent annak a közegnek, ahová tartozunk, ez pedig nem más, mint alapvető társas viselkedési mechanizmus. Azonban hogy Magyarországon, az utóbbi időben miért vált ennyire meghatározóvá a politikai szimpátia szerinti széttagozódás, véleménye szerint sokkal inkább politikatörténeti, semmint szociálpszichológia probléma.

Bánki György pszichiáter szerint ma, Magyarországon olyan társadalomban élünk, ami, kissé meghökkentő hasonlattal élve, „egy borderline-ként cseperedő gyermek családjához” hasonlít, amelyben ennek a hipotetikus gyermeknek soha nem lesz teljes képe sem másokról, sem pedig saját magáról, s nem lesznek világos gondolatai. Ez pedig ahhoz vezet, hogy felnőve a jövőben is bizonyos prekoncepciók szerint tájékozódik majd. Ennek analógiájaként működik maga a társadalom is, hiszen a résztvevői – világos gondolatok híján – jellemzően nem élik át, hogy valójában ők maguk is a társadalom szerves részét képezik, vagy, hogy mások megértik őket, s ugyanígy nem tudják mások, más csoportok problémáját sem megérteni, azokra reflektálni. Sándor Zsuzsa jogász, publicista a felvetett probléma okát egy, a rendszerváltozástól datálható mesterséges szétválasztásban látja. Az azt követő években, s különösen a Fidesz pálfordulása óta folyik ugyanis „a kétfajta gondolkodás közötti árokásás”, melyet nagyon nehéz áthidalni. Hidas Judit ezt Takáts József eszmetörténész gondolataival toldja meg, aki korábban Magyarországot „polgárháborús országként” definiálta, ahol régi hagyománya van annak, hogy áthidalhatatlan ellentét legyen a különböző politikai/társadalmi csoportok között.

Kérdés viszont, hogy egy olyan társadalomban, ahol a legtöbben beássák magukat a lövészárkokba, hol a helye a független véleménynek, egyáltalán mit érthetünk rajta.

Sándor Zsuzsa a független véleményt a bíró szemszögéből közelíti meg, aki, jó esetben, a mindenkori politikai elvárásoktól és külső ráhatásoktól függetlenül, a saját lelkiismeretét követve hozza meg döntését. Ez a speciális körülmény, s főként a bírókra jellemző karakánság, hangsúlyozza, mára már sajnos nem tekinthető általánosnak. Az sem véletlen, mondja, hogy miért vált kiemelkedő jelentőségűvé az utóbbi években elhíresült vörösiszap-per, ahol az ügyben eljáró bírónak, a politikai nyomás ellenére is sikerült függetlenítenie magát. A katasztrófa nyomán indult büntetőeljárásról, a nyomozóhatóság és az ügyészség felelősségéről egyébként Sándor Zsuzsa könyvet is írt. Bánki György ezzel szemben úgy látja, a független vélemény nem létezik, az ember legfeljebb arra képes, hogy a benne lévő automatizmusokat kis időre megállítsa, s megpróbáljon másképp – adott esetben például a saját családjának ellentmondva – cselekedni.

A csoportnyomás kapcsán említik meg a résztvevők Zimbardo A Lucifer-hatás című könyvét, amely a híres stanfordi börtönkísérlet eredményeit írja le. Ennek során hétköznapi embereket börtönőrökre és elítéltekre osztottak a kutatók, és azt vizsgálták, a külső körülmények, a helyzet hogyan változtatja meg az egyes ember viselkedését. A kísérlet azzal az eredménnyel zárult, hogy az ember adott helyzet hatására szadisztikus cselekedetekre képes, vagyis a gonosz bármikor feléleszthető, előhívható belőlünk, és csak néhányan tudnak eltérni a normától és kvázi hősökké válni, vállalva ezzel a kirekesztést, sőt bizonyos esetekben azt is, hogy saját életük veszélybe kerülhet.

Mivel a csoportnyomás, a helyzet ilyen meghatározó az egyén életében, ezért rendkívül lényeges, hogy maga a társadalom milyen értékeket közvetít. És vajon mi határozza meg a csoportnormát? Sándor Zsuzsa a bűnözés, a csoportosan elkövetett bűncselekmények felől közelít, s egyben arra is rávilágít, a csoportdinamika olyanokra is befolyással van, akik máskülönben nem sodródnának ebbe az irányba. Különösen akkor, mondja Bánki György, ha a gyenge immunitású társadalom időről időre kitermeli a saját diktátorait, akik finoman szólva sem lánglelkű forradalmárok, hanem rosszindulatú pszichopaták, akik kizárólag akkor érzik magukat biztonságban, ha hatalmon vannak.

Hidas Judit ehhez kapcsolódóan veti fel a kérdést, ha az emberben mindig ott szunnyad a Zimbardo-kutatásokban is kimutatott luciferi oldal, akkor vajon segít-e elkerülni a holokauszthoz hasonló tragédiákat az, ha ébren tartjuk az emlékét, sokat beszélünk róla. Bánki György szerint az emlékezés csak akkor segít, ha az emberi traumák bekerülnek a „közösbe”, vagyis mások által meghallgatásra találnak, s ezáltal az egyes ember vigaszt nyer. Kende Anna szerint is nagyon fontos egy olyan közeg, amely nem kérdőjelezi meg az átélt traumákat. „Pesszimista vagyok azzal kapcsolatban”, teszi hozzá, „hogy elegendő lenne az oktatás, hiszen elsősorban az empátiát kell felébreszteni annak érdekében, hogy emberként tekintsünk a másikra, és megértsük egymás tragédiáit. Olyan közeget kell teremtenünk”, mondja, „ahol érdemes a történeteket elmesélni.”

A beszélgetés az alábbi felvételen megtekinthető, köszönjük a rögzítést és a fotót Láng Andrásnak!

Bálint Ház 2014. 11. 13

Mi közöm hozzá? Ezen a címen beszélgettünk arról, hogy vajon miért nem érdekel minket a másik sérelme, fájdalma. Miért mindig csak a magunk bajával foglalkozunk. Hogyan hatnak az egyénre a csoport elvárásai? Tudunk-e önállóan véleményt alkotni? Mit jelent a függetlenség?