Annie Leibovitz mindössze húsz éves volt, amikor fotósként a Rolling Stone magazinhoz került. 64 éves korára ma is napjaink ünnepelt krónikása, ami talán annak tudható be, hogy mindig képes volt meghallani az idők szavát.

A hetvenes években a szex-drog-rock’n’roll hármasával foglalkozott, a nyolcvanas években, a Tőzsdecápák korában a gazdagok és híresek leplezetlenül hivalkodó életét fényképezte. Az 1990-es években, melyeknek az AIDS jelentős tényezője volt, Leibovitz képei komolyabbak, súlyosabbak lettek, témáivá a betegség és a háború váltak. A XXI. században aztán, ezekben a kulturálisan nárcisztikus időkben, széleskörűen visszatekint saját életére és munkájára, ezt láthatjuk könyvében, amelynek címe „Annie Leibovitz: A Photographer’s Life, 1990–2005” (Annie Leibovitz: Egy fotóművész élete 1990-2005). Úgy tűnik, életútja és munkássága valóban olyan, mint a „gördülő kő”.

Anna-Lou Leibovitz a Connecticut állambeli Waterbury-ben született 1949-ben, apja a légierő hadnagya, anyja pedig tánctanár volt. Apja munkája, amelyet Leibovitz úgy említ, mint a „zsidók számára igen szokatlan foglalkozás”-t, a család gyakori költözését eredményezte. Anna-Lou a nagy és zajos család hat gyermeke közül harmadikként született. „Nem vagyok gyakorló zsidó, de nagyon zsidónak érzem magam” – mondta egy alkalommal.

Tizenévesként Leibovitzot annak ellenére vonzották a születőben lévő ellenkultúra mozgalmai, hogy azok gyakran éppen azt az amerikai hadsereget kritizálták, aminek az apja is tagja volt. „Csapnivaló hippi voltam, de a késő 60-as években, a vietnami háború alatt, elég kínos volt, ha az ember apja a hadseregnél szolgált. Úgyhogy egy évet egy irzaeli kibucban töltöttem, és az is fölmerült bennem, hogy egyáltalán nem jövök haza. Öt-hat hónapig tanultam héberül, fegyelmet és munkamorált sajátítottam el” – nyilatkozta a brit Independentnek. Bár végül nem maradt Izraelben, az ott töltött idő „egyenesbe hozott és visszamentem tanulni”.

Egy San Francisco-i művészeti iskolába iratkozott be – az amerikai közegben talán ez hasonlít leginkább a kibuchoz. „Művészetet akartam tanulni” – mondja. Itt történt, hogy először vett részt fotóművészeti órán, és rögtön beleszeretett; ez lett minden álma. És mint a mesében – amikor elküldte néhány felvételét a Rolling Stone magazin művészeti vezetőjének, azonnal szerződtették.

Leibovitz beleillett a magazin irányvonalába. A rock ‘n’ roll fénykorában föl-alá utazott a világban olyan újságírók oldalán, mint Hunter S. Thompson, és a műfaj sztárjait fotózta. A hedonizmus nemcsak képeinek tárgyára volt jellemző; ő maga is remekül szórakozott. Kiváló munkát végzett, és 1973-ban, mindössze 24 évesen a magazin első számú fotósa lett.

Amikor 1977-ben a Rolling Stone New Yorkba tette át székhelyét, Leibovitz is odaköltözött. Ez az időszak sem a pénzügyi válságban vergődő városnak, sem neki nem volt a legjobb. „Mindenki anyagozott, és az az igazság, hogy kicsit belemerültem ebbe a dologba pár évre. Kokain…” – mondta. Munkája azonban nem szenvedett csorbát. Számos, később jelképpé vált felvételt készített a Rolling Stone-nak, így pl. azt, amelyen a meztelen John Lennon az ágyon teljesen felöltözve fekvő feleségét, Yoko Onot öleli át. Ez a fotó néhány órával azelőtt készült, hogy Lennont meggyilkolták.

A Rolling Stone-nál töltött 13 év után Leibovitz továbblépett a kifinomultabb Vanity Fair képes magazinhoz. Jan Wenner, a Rolling Stone alapítója elmondta, ebben az időben használta Leibovitz a legtöbb kábítószert és „iszonyú felelőtlen volt, mindenfelé elhagyta a bérelt autókat és semmilyen határidőt nem tartott be”. Amilyen tökéletesen a Rolling Stone illett a huszonéves Leibovitzhoz, aki utazgatott a világban, rocksztárokat fényképezett és szétbulizta magát; annyira illett a Vanity Fair a fotós harmincas éveihez. Itt másfajta munkával foglalkozott: a „gazdag, kövér, közönséges” 80-as évekbeli celebeket fotózta, s eközben ő maga sem keresett rosszul. A lapnak végzett munka mellett reklámfotózással is foglalkozott, így dolgozott például az American Express számára egy díjnyertes kampányon, melyben Tom Selleck és Luciano Pavarotti is szerepelt.

A nyolcvanas években Leibovitz magánélete is jelentős fordulatot vett. 1988-ban szakmai körben megismerkedett Susan Sontaggal. Arra szerződtették, hogy PR-fotókat készítsen az írónak „Az AIDS és metaforái” című könyvéhez, amely az amerikai társadalomnak az AIDS-járványra adott reakciójáról szól. Sontag 16 évvel idősebb volt nála, és Leibovitz igen nagyra tartotta. Párkapcsolatuk szakmailag is inspirálta a fotóművészt. „Jó vagy, de lehetnél még jobb” – mondta neki Sontag. Az író bátorította és arra intette, hogy keményebben dolgozzék, mélyebbre ásson.

„Akkor érkezett, amikor épp kerestem az irányt az életben és a munkában” – nyilatkozta Leibovitz a The San Francisco Chronicle riporterének. „Bizonyos fokig mindig bizonytalan vagyok a munkámat illetően, ahogy persze mások is, és már az is hízelgett, hogy egyáltalán érdeklődik irántam és az iránt, amit csinálok. Még ha bírálta is.”

Bár sosem laktak együtt, 1988-ban Leibovitz műteremlakást vásárolt ugyanabban a New York City-beli lakótömbben, ahol Sontag is lakott. Az erkélyéről rálátott az író lakására. Hosszú ideig éltek szeretetteli kapcsolatban, jóllehet Sontag fia, David Rieff „szeszélyesnek” nevezte a kapcsolatukat.

Sontag ott volt Leibovitz ágyánál, amikor a fotóművész Sarah nevű lányát szülte 2001-ben. Azonban nagyjából ezidőtájt az író rákbetegsége kiújult, majd hamarosan Leibovitz apjánál, Samuelnél is rákot állapítottak meg. Leibovitz többször fényképezte Sontagot betegsége folyamán. Négy évvel később apja és Sontag néhány hét különbséggel haltak meg. Pár hónappal ezután Leibovitznak kihordó anya segítségével ikrei születtek; egyiküket apja emlékére Samuelle-nek, másikukat szerelme után Susannek nevezte el.

Sontag halálakor Leibovitz így szólt a temetkezési vállalkozóhoz: „Nem akarom, hogy kisminkelje. Semmi ilyen vackot nem akarok látni rajta.” Úgy akarta lefényképezni a halottat, ahogy volt: a hordágyon, karján még az infúzió bekötése által okozott kék foltokkal. A felvétel éles ellentétben állt mindazzal, amiről Leibovitz munkássága ma ismert.

Az elmúlt időszakban a Vogue számára fotózta Jessica Chastaint, Amy Adamset és Julian Moort, „a legjobb vöröshajúakat”; Lena Dunhamet és Adam Drivert; Gwen Stefanit és Michelle Obamát is. Bár 2009-ben a New York Times sokat írt pénzügyi nehézségeiről, Leibovitz talán a legmenőbb fotós Amerikában. Több mint negyven évvel – és két életnyi idővel – azután, hogy húszévesen elkezdte pályafutását, Leibovitz ma is minden idők egyik legsikeresebb fotóművészének számít a jövedelem és ismertség tekintetében.