Új sorozatot indítunk el a Kibicen, amelyben rövid történeteket osztunk meg olyan emberekről, akikben egy a közös: az adott kor, az adott társadalom valamilyen oknál fogva mellékterméknek tekintette őket. Hiába szenvedtünk mindannyian súlyos sérelmeket, a fájdalom csak odáig hat, hogy a saját családunk, a saját csoportunk tragédiáit érezzük át, értjük meg. A lövészárkok túloldalán állóké pedig mintha nem is létezne, MI KÖZÖM HOZZÁ, kérdezzük újra és újra. Talán segít, ha feltesszük magunknak a kérdést: vajon az gyógyítja-e a sebeket, ha azt hirdetjük, a mi fájdalmunkhoz semmi sem mérhető, vagy az, ha kölcsönös vigaszt nyújtunk egymásnak?

Kedves Olvasó!

Új sorozatot indítunk el a Kibicen, MI KÖZÖM HOZZÁ? címmel, amelynek célja a társadalmi integráció, a párbeszéd erősítése. Rövid történeteket osztunk meg ebben a rovatban olyan emberekről, akik valamilyen formában a kirekesztés áldozatai lettek, illetve olvashatnak majd véleményeket, elemzéseket az integrációval kapcsolatban.

Nemcsak zsidókról kívánunk szólni, hanem keresztényekről is, nemcsak a holokausztot elszenvedőkről, hanem kitelepítettekről és határontúliakról is, cigányokról, melegekről, mozgássérültekről és épekről a múltban és a jelenben.

Mindegyikükben egy a közös: az adott kor, az adott társadalom valamilyen oknál fogva mellékterméknek tekintette őket. És itt állunk ma a saját nemzetünk tagjaival történt tragédiák felett, amelyek még ma is nap mint nap megtörténnek esetleg a szemünk láttára is, és nem akarunk róluk tudomást venni.

„Csak csoportszolidaritás létezik ma Magyarországon”, mondta Takáts József eszmetörténész nemrég a Kibic és a Bálint Ház beszélgetés sorozatának első alkalmán, amikor arról beszélgettünk, miért vannak éles és áthidalhatatlan törésvonalak a magyar társadalom egyes csoportjai között, ideértve a politikai szekértáborokat is.

A miértekre itt most nem térnék ki, csak az ebből fakadó tragédiákra, amelyek szinte minden magyar embert vagy családot érintettek/érintenek.

De hiába szenvedtünk mindannyian súlyos sérelmeket, a fájdalom csak odáig hat, hogy a saját családunk, a saját csoportunk tragédiáit érezzük át, értjük meg. A lövészárkok túloldalán állóké pedig mintha nem is létezne, MI KÖZÖM HOZZÁ?, kérdezzük újra és újra.

Jó lenne már, ha nem csak a másikra mutogatnánk, ha nem mindig azt keresnénk, ki kezdte, ki tehet róla, és ha nem azt szajkóznánk, ha majd ő megért engem, én is empatikus leszek.

Jó lenne már végre észrevennünk, a saját jól felfogott érdekünk a másik fájdalmának megértése. Mert amíg ez nem így lesz, addig a hatalom úgy játszik velünk, ahogy szeretne.

Ne csak mindig azt követeljük, mi zsidók, hogy kérjenek tőlünk bocsánatot a holokausztért, hanem érezzük át mi is azoknak a polgártársaknak a szenvedését, akik más országba szakadtak Trianon miatt, vagy várt rájuk az ötvenes években a kitelepítés.

Talán segít, ha feltesszük magunknak a kérdést: vajon az gyógyítja-e a sebeket, ha azt hirdetjük, a mi fájdalmunkhoz semmi sem mérhető, vagy az, ha kölcsönös vigaszt nyújtunk egymásnak?

Mi ez utóbbit kívánjuk erősíteni azzal, hogy olyan történeteket adunk közre a Kibicen, amelyek az egyes ember szenvedéseit mutatják be szekértábortól, vallási, nemzetiségi hovatartozástól, egészségi állapottól és nemi identitástól függetlenül.

Ideje van a párbeszédnek…

Én ezzel kívánok mindenkinek jó ünnepet!

Chátimá tová!

Hidas Judit
főszerkesztő