október 3, 2014

Új sorozatot indítunk el a Kibicen, amelyben rövid történeteket osztunk meg olyan emberekről, akikben egy a közös: az adott kor, az adott társadalom valamilyen oknál fogva mellékterméknek tekintette őket. Hiába szenvedtünk mindannyian súlyos sérelmeket, a fájdalom csak odáig hat, hogy a saját családunk, a saját csoportunk tragédiáit érezzük át, értjük meg. A lövészárkok túloldalán állóké pedig mintha nem is létezne, MI KÖZÖM HOZZÁ, kérdezzük újra és újra. Talán segít, ha feltesszük magunknak a kérdést: vajon az gyógyítja-e a sebeket, ha azt hirdetjük, a mi fájdalmunkhoz semmi sem mérhető, vagy az, ha kölcsönös vigaszt nyújtunk egymásnak?