Fontos, hogyan látjuk a világot, mit és hogyan érzékelünk. Az élményeinken keresztül a valóság üzen nekünk, és ha jól figyelünk, megmutathatja nekünk az utat a tejjel-mézzel folyó országba. (Ki Távó hetiszakasz)
Amikor Renoir kiállította később híressé vált festményét, gúnyosan nyilatkoztak róla a kritikusok. Hasonlóan ehhez a képhez, az első impresszionista műveket egy fotógalériában kellett bemutatniuk az alkotóknak, mert a nagyobb galériák lényegében megtagadták, hogy a számukra furcsa látásmóddal festett tablókat kiállítsák. Maga az „impresszionista” jelzőt is gúnyos élccel használták a korabeli kiállításról írók. Nem tetszettek nekik a „hullaszínű” nők, az elmosódott tájak, a „széteső” képek. Ez a korszak nem sokáig tartott. Hamarosan felismerték az új stílusú festők zsenialitását.
Az impresszionisták legnagyobb „bűne” az volt, hogy nem az objektív valóságot próbálták meg ábrázolni, hanem azokat a benyomásokat, amiken keresztül látjuk a világot. Talán azt is lehetne mondani, hogy az emberi érzékelés ugyanúgy érdekelte őket, mint a külvilág. Arra a felismerésre is inspirálják a festményeiket élvező nézőt, hogy a szubjektív élmények ugyanakkora erővel rendelkeznek, mint az objektívnak tekintett valóságkép. Sőt, ha tovább merészkedünk egy lépéssel, ezekről a képekről az is eszünkbe juthat, hogy
a valóság fizikailag nem megélhető. A valóság csak üzen nekünk, és ezeket az üzeneteket kapják meg érzékszerveink az ingerek formájában.
A Ki Távó hetiszakasz fő témája is szintén egy megfoghatatlan, elérhetetlen, mindig csak hírből hallott ország üzenetei az őt meglátogató ember számára. A Tórában a Kánaán földjére ugyanis csak nagyon rövid időre lépnek be az emberek (a kémek a Selách hetiszakaszban). Onnan is csak felfoghatatlan, álomszerű élményekkel térnek vissza. Ezek a víziók, impressziók a „tejjel-mézzel folyó” országról viszont rendkívüli fontossággal bírnak, és meghatározzák a történések további menetét. Mintha az impresszionista festők is ezt az élményt próbálnák a nézőknek átadni.
Vajon mi történik, ha folytatjuk az ő útjukat, és nem a valóságot próbáljuk megérteni, hanem azt, amit személyre szabottan küldd nekünk?
Ülünk a buszon, vagy vezetjük az autót a reggeli forgalomban. Már régóta nem mentünk szabadságra, ennek ellenére ugyanakkora intenzitással próbáljuk folytatni munkánkat. Minden erőnket megfeszítve dolgozunk egy problémán a munkahelyünkön, de nem találjuk a megoldást. Újra és újra ugyanavval a láthatatlan erővel találjuk szemben magunkat, ami megakadályozza, hogy egy szép mozdulattal kibogozzuk ezt a csomót. Emiatt azon gondolkozunk, vajon kell-e pszichológushoz mennünk munkafüggőség, vagy valami neurózis miatt. Ekkor megpillantjuk a mellettünk álló furgon oldalát, amire az van írva „Festés-mázolás, duguláselhárítás, felújítási munkák”. Általában nem ragadja meg egy ilyen felirat a figyelmünket. Most viszont, mintha beleégne a retinánkba, belépne az agyunk legbelsőbb rétegeibe. És akkor rájövünk, hogy ez a felirat rólunk szól. Hogy ez a teherautó ott és akkor azért állt meg, hogy hozzánk eljusson ez az üzenet. Mert nekünk van szükségünk egy nagy felújításra, belső átalakításra, tisztasági festésre. Nem találunk megoldást a problémánkra, amíg nem pihenünk néhány napot.
Azért kaptuk ezt a támogató „levelet”, mert szükségünk volt rá, akkor és ott. Lehet, hogy ezernyi, tízezernyi hasonló kép segít nekünk nap, mint nap. Kánaán földje ott van ezeken az üzeneteken túl. Nem tudjuk, mi van ott pontosan, mert csak ezeken az élményeken keresztül értesülünk róla. Azonban tudjuk, hogy az az erő, ami megteremtette számunkra azt az országot, rólunk akar gondoskodni. Nem biztos, hogy bármilyen bátorításra szükségünk van más embertől, vagy, hogy szükségünk lenne terápiára. Lehet, hogy csak annyi kell, hogy megértsük, mit akar nekünk mondani az a láthatatlan erő, ami az előbb még annyira megkeserítette az életünket.
Lehet a szövetségesünk is, csak hallgatni kell a szavára.
