Semmi meglepő nincsen ugyan az antiszemitizmus-parában, de az ellene folytatott „küzdelem”-hez éppenséggel nem járul hozzá. Az antiszemitizmussal ijesztgetés könnyen válhat az önigazolás eszközévé, a bezárkozó bizalmatlanság hivatkozási alapjává, a legrosszabb közösségi reflexeket idézheti elő.
Menetrendszerűen feltűnnek, átlagosan félévenként, az európai és a magyar antiszemitizmus riasztó mértékéről, további megállíthatatlan növekedéséről szóló kutatások, az elviselhetetlenül idegesítő Rágalmazásellenes Liga például különösen aktív effélék publikálásában. Emlékezetes, hogy két éve hogyan húzta meg boldog-boldogtalan a vészharangot egy efféle vizsgálat napvilágra kerültekor. A téma legkomolyabb magyar szakértője, Kovács András kellett, hogy lehűtse a felbolydult zsidó és humanista kedélyeket: a módszertan több szempontból is kétes, a minta aligha reprezentatív, a kérdések pedig minden ostobaságot antiszemitizmusnak minősítenek.
A Rágalmazásellenes Liga valami igazán, de igazán riasztót és figyelemfelkeltőt akart dobni és, persze, sikerült – elhatározás kérdése. Az antiszemitizmussal ijesztgetés könnyen válhat ilyenkor az önigazolás eszközévé, a bezárkozó bizalmatlanság hivatkozási alapjává, a legrosszabb közösségi reflexeket idézheti elő.
A dolog természetesen csak azért működhet, mert az üldözési mániásokat tényleg mindig üldözik. Franciaországból rég nem látott mértékben indult meg a kivándorlás Izraelbe, akárcsak Ukrajnából, itthon pedig itt van Novák Elődék népszerű, édikutyusos politikai mozgalma.
Természetesen van baj, volt is, lesz is. Az antiszemitizmus bőven ókori hagyomány, régóta kísér bennünket, naivitásnak bizonyult azt hinni, hogy egy huszárvágással (lett légyen ez például az emancipáció vagy a cionizmus sikere) leküzdhetjük, itt marad velünk még sokáig. Vagyis mindig lesz mód arra, hogy hihetően, szuggesztíven el tudjuk túlozni. Különösen Európában, ahol sok millió zsidót gyilkoltak meg úgy, hogy utolsó tanúi mindennek még most is élnek. Magyarországról eltűnt jóformán nyom nélkül szinte a teljes vidéki zsidóság. Naná, hogy bárki a legapróbb jelre elhiszi, hogy kiakadt az antiszemitométer és a legapróbbnál azért masszívabb jelek vannak. Mindez pedig egy majdnem teljesen asszimilált közösségben történik, amely mindössze abban különbözik markánsan a lakosság többi részétől, hogy az ő családjukat minimum megkísérelték meggyilkolni.
Felmentést ad az elszámoltatás alól
Az antiszemitizmus-fenyegetés (továbbá az, hogy senki nem érezte magáénak ezt az intézményes érdekképviseletet) remekül lehetővé tette évtizedekig a zsidó intézményrendszer vezetőinek, hogy közösségi kontroll nélkül tegyenek, amit csak akarnak és a maga szerény módján hozzájárult mindez – mint tudjuk – a magyar politikai élet teljes kiürüléséhez is. Tényleg kár volna valaha is elfelejteni, mi volt a Munkaszolgálatosok Országos Szövetségének korjellemző ellenvetése, amikor felmerül a MAZSIHISZ tevékenységének átvilágítása: igazán nem kéne mindenféle nem-zsidók elé tárni a „botor, emberi hibákat”, amelyeket esetleg vétettünk.
Az érthető, de indokolatlan félelem, a tévattribúcióktól mozgatott valódi és pusztító hülyeségek szép példája a Demokratikus Charta és az MSZP-SZDSZ koalíció esete, ha igaza van a példásan merész és becsületes Kőszeg Ferencnek: „A zsidó sérelmeknek és szorongásoknak meghatározó szerepük volt a Demokratikus Charta létrehozásában, amely 1991-ben egy táborba terelt hajdani ellenzékieket és hajdani munkásőröket. A Chartának pedig abban, hogy az SZDSZ belépett a Kádár-rendszer hűséges funkcionáriusa, Horn Gyula kormányába. Nemrég ugyanaz a kettős kötöttségű – liberális és emeszpés – kör támadta megbántottan Schiffer Andrást, mert azt merészelte mondani, hogy a megszállási emlékmű jelképes ügyénél vannak fontosabb társadalmi kérdések”.
Egy valódi mérés eredménye is könnyen válhat tisztátalan szándékok eszközévé, persze, de a látványos túlzás szinte felkínálja magát erre. És így minden aggodalom és mozgósítás hiteltelenné, alkalomadtán nevetségessé válhat – senkit nem fog érdekelni. Semmi meglepő nincsen ugyan az antiszemitizmus-parában, de az ellene folytatott „küzdelem”-hez éppenséggel nem járul hozzá. Általában véve: ha nem tudod, pontosan mi ellen kell küzdened, akkor nehéz lesz megfelelő stratégiát választanod.
A pirézek
És még valamit érdemes figyelembe venni: méltán vált híressé egy mérés a pirézekről, akiket mi, a magyar lakosság annak ellenére utál veszettül, hogy nem is léteznek. Nos, van még egy ilyen közösség, amely – „tömegeit” tekintve – szinte kizárólag történelmi emlékezetében tér el a többségi lakosság hozzá hasonló helyzetű rétegeitől, alig megkülönböztethető tőlük, némelyeknek mégis megvan a véleményük ezekről az alig létező „zsidókról”, amely természetesen nem tapasztalatokon, hanem történeti hagyományok továbbélésén alapul.
Ők azok, akik mindig elárulták törekvéseinket, a belső ellenség, ők azok, akik miatt soha nem sikerül semmi, akik a hátunkba döfték a kést, akik Trianont okozták bomlasztó ármánykodásukkal, „mi” pedig ártatlanok vagyunk, örök áldozatai a külső és belső ellenségnek (Brüsszel, Moszkva, New-York, Tel-Aviv). A zsidók – ez a végletesen asszimilált közösség – a megtagadott rosszabbik énünk. A bennünk élő gonosz idegen képzete. A zsidó, akit utálunk, természetesen semmilyen viszonyban nincsen bármilyen értelemben zsidónak tekinthető polgártársainkkal, ez itthon különösen látványos. A zsidók és a pirézek ugyanazok. Személyes és történeti frusztrációink neve. A „zsidók” külön pechje, hogy őket nem tudják idegenként utálni. Nagyon kevés dolgot lehet csinálni vele. Higgadtság, irónia, szolidaritás. Közös terápiás erőfeszítések. Továbbá, persze, „ismeretterjesztés”, ismerve az efféle erőfeszítések korlátait.
Az antiszemitizmuson az antiszemitizmus-hisztéria nem segít, sőt! A saját életünket, közösségeinket viszont alaposan tönkretehetjük vele. Valószínűleg nem lesz könnyű dolgunk a következő években, ha el akarjuk ezt kerülni. Örülni várhatóan kevés okunk lesz mostanában, de a józan ítélőképességünket azért még nyugodtan megőrizhetjük.
