„Egy helyi fiatal virágcsokorral kért bocsánatot”

Gyerekkora óta „tervezte”, hogy a holokausztot túlélő rokona szellemiségét itthon is továbbviszi. Az évente megszervezett Élet Menete sétán kívül rendszeresen járja az országot vagonkiállítás című programjuk, ahol rendszeresen bukkannak fel civilek, hogy bocsánatot kérjenek a felmenőik helyett a holokauszt idején elkövetett tettekért. Interjú Gordon Gáborral, az Élet Menete Alapítvány elnökével.

Hogyan értékeli az idei, 12. budapesti Élet Menetét?

Nagyon pozitívan, hiszen a kezdeti 4-500 fős létszám mostanra már közel 40 ezres tömeggé duzzadt. Ennek megfelelően a rendőrséggel is mindig komoly egyeztetés zajlik az előkészületek során. Ezt csak azért mondom, mert sokan bíráltak minket, amiért nem kanyarodtunk a tömeggel a Szabadság tér felé, ám ez sajnos kivitelezhetetlen egy ekkora rendezvénynél. De az Élet menetén mondott beszédemben egyértelműen elítéltem az alapítványunk nevében a Szabadság téri emlékművet és megköszöntem minden civil tüntetőnek, hogy naponta kinyilvánítják jelenlétükkel a nemtetszésüket.

Miben más a szervezés most az elsőhöz menethez képest?

A feladat egyre nagyobb, óriási a stressz és a felelősség. A demonstrációt előre meghirdetjük, de mindig csak aznap derül ki, hogy mennyien jönnek el. Természetesen ezt minden évben befolyásolják az időjáráson kívül a napi politikai események is, amiből idén aztán volt bőven, és van is még. De büszkék vagyunk arra, hogy soha nem gyakorolt nyomást ránk egyik politikai párt vagy politikus sem, ez egy nemzetközi oktatási program, amely sikeresen működik a világ 54 országában, 26 éve.

Hogyan csatlakozott az Élet Menete Alapítvány a nemzetközi családhoz?

Több mint 12 évvel ezelőtt Verő Tamás rabbi barátommal és egy azóta már Izraelbe visszatelepült barátommal, Meir Zoharral levelet írtunk a központba, és az egyeztetések után megkaptuk az engedélyt. 2004-ben létrehoztuk az Élet Menete Alapítványt, Kézdy György és Székhelyi József színművészekkel. Elsőként mi értük el az 54 ország közül, hogy nem zsidó fiatalokat is elvihettünk magunkkal a lengyelországi útra, hiszen pont nekik kell megmutatni az egykori helyszíneket, akik otthonról nem hoznak semmilyen információt, vagy ami még rosszabb, esetleg hazugságokat hallanak.

Volt családi motiváció a mögött, hogy egy ilyen szervezet megalapításába fogott?

Gyerekkoromban sokat nyaraltam Izraelben, a három koncentrációs tábort megjárt nagybátyáméknál. Ejtan Poratnak hívták, de a család csak Ziszinek szólította, s arra tette fel az életét, hogy az izraeli bevonuló katonáknak elmondja, milyen borzalmakat élt túl. Persze nekem is rengeteget mesélt a háborús évekről. Egyszer elővett egy kicsi díszdobozt, benne két szappannal, amiket a felszabaduláskor tett a zsebébe. Ez a pillanat óriási hatással volt rám, és azóta is rengeteg alkalommal jut eszembe. Azt mondta Ziszi, aki egyébként egyáltalán nem volt vallásos, hogy őt a Jóisten azért mentette meg a táborból, hogy megmutassa ezt a két szappant a világnak. Ezzel elültette a bogarat az én fülembe is.

Mivel foglalkozik „civilben”?

A Hitközségnél dolgozom 21 éve, először a biztonsági szolgálatnál voltam, aztán átkértem magam a szertartási osztályra. Ötgyermekes boldog apuka vagyok, a legnagyobb fiunk már két alkalommal volt velünk Lengyelországban, lelkes önkéntese az alapítványnak, amellyel egyébként a szabadidőmben foglalkozom, mint mindenki más is és fizetés nem jár a feladatokért.

Miből tartják fent az alapítványt?

A mindenkori kormány, valamint a Mazsihisz támogat bennünket, az önkénteseink pedig pályázatokat írnak sokfelé. Magánemberektől is érkeznek kisebb adományok, meg az 1%-os felajánlásokból is, de lássuk be, Magyarországon sajnos nincs még kultúrája az adományozásnak, bármilyen nemes célról is legyen szó.

Mire a legbüszkébb?

Elsősorban a családomra, akik „elnézik”, hogy ennyit dolgozom. Az egyre népesebb önkénteseinkre is, akik nélkül nem tartana ott az alapítvány, ahol most. És büszke vagyok a Vagonkiállításra, amely nyolc éve zajlik, Novák Ilona ötlete alapján. Eddig 65 városban voltunk, több mint 200 ezer vidéki iskolás látta már. A helyi hitközségek vezetői, önkénteseink, rabbik és túlélők jönnek velünk, de mindig elhívom a polgármestereket is. Sok gyerek ekkor lát életében először zsidót. Mindig hangsúlyozzuk, hogy a mai fiatalok semmiről nem tehetnek, nem bűnbakkeresést végzünk, ahogy sokan próbálják beállítani. Például legutóbb Kaposváron Varsányi Imre auschwitzi túlélő volt velünk, akihez odament egy helyi fiatal virágcsokorral, s azt mondta, hogy a nagypapája csendőr volt, és a nevében szeretne bocsánatot kérni. Most is kiráz a hideg, olyan őszinte volt az egész jelenet, ahogy ott ültek ketten egy padon a pályaudvaron. Szinte minden városban történik valami hasonló.

Mi a véleménye a Memento70 nevű kezdeményezésről?

A kuratórium egyhangú döntése alapján mi nem adtuk vissza az állami támogatást, sőt már el is költöttük azt, hiszen programjaink 90 százaléka az első félévben zajlik. Két kiállításunkra 5-5 millió forintot nyertünk, és nincs miatta lelkiismeret furdalásunk. Ha a Memento70 tényleg össze tud gyűjteni az állampolgároktól több mint 220 millió forintot, akkor minden elismerésem az övéké, és drukkolok, hogy sikerüljön.