Trianon és Holokauszt. Vajon a 20. század e két tragikus eseménye összefüggésben volt-e egymással, illetve a Tanácsköztársaság erősítette-e az antiszemitizmust. A feldolgozás folyamatban című vitába hajló beszélgetésen négy ismert történész kereste a választ többek között ezekre a kérdésekre.
A Holokauszt Emlékév kapcsán sokan, sokféleképpen igyekeznek megemlékezni a hetven évvel ezelőtti eseményekről. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (Iksz) kezdeményezése ezektől némileg eltér: egy olyan sorozatot indítottak útjára, melynek célja nem csupán az emlékezés, hanem az, hogy elősegítsék a párbeszéd kialakulását zsidóság és kereszténység között. A Józsefvárosi Galériában szervezett júniusi beszélgetésen Trianon és a Holokauszt áll a középpontban, a meghívott történészek többek között arra keresték a választ, hogy a 20. század e két máig feldolgozatlan tragédiája milyen kapcsolatban állt egymással, s vajon a Tanácsköztársaság mennyiben változtatta meg a magyar-zsidó együttélést, s erősítette meg az antiszemitizmust.
A meghívott kutatók – Romsics Ignác, az MTA doktora, az Esterházy Károly Főiskola tanszékvezetője, Ungváry Krisztián, az 1956-os Intézet tudományos munkatársa, Haraszti György, az MTA doktora, a HDKE Kuratóriumának vezetője, illetve Zeidler Miklós, az ELTE-BTK egyetemi adjunktusa – egyetértettek abban, hogy már az 1948/49-es forradalom és szabadságharc idején érezhető volt: a történelmi Magyarország, mint olyan, nem tartható fenn sokáig. Azt azonban, hogy mindez majd milyen körülmények között, s főként a magyarok számára milyen eredménnyel zárul, nem lehetett előre kiszámítani. Ráadásul – vélte Ungváry, nem könnyű átértékelni az akkori alternatívákat. Az uralkodó elit felelőssége akkor is, később is jelentős volt, ám szerinte az egyik fő probléma, hogy a közéletből hiányzott az a nagy formátumú politikus, akire az országnak igazán szüksége lett volna. Romsics, a zsidóság dualizmus kori szerepével kapcsolatban kiemelte: nem csupán egyetértettek a szabadságharccal, hanem tulajdonképpen ők voltak a modernizáció és a korabeli nacionalizmus zászlóvivői.
A résztvevők többnyire cáfolták Haraszti azon kijelentését, miszerint a vészkorszakot megelőző magyar-zsidó együttélést minden esetben pozitívként lehetne értékelnünk. Ungváry a harmincas évek zsidók elleni atrocitásait hozta fel ellenpontként, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy a társadalom nem zsidó része azért lett antiszemita, mert nehezményezte a zsidók erős jelenlétét a kereskedelemben és az iparban. Romsics Ungváry véleményéhez kapcsolódóan megjegyezte, az ún. „harmonikus együttélés” relatív dolog: általánosságban véve addig a pillanatig nem beszélhetünk valódi integrációról, ameddig bármely társadalmi csoport kiszorítva érzi magát, és ez egyfajta veszteségérzettel párosul. Ez a Trianont megelőző időszakra különösen jellemző volt. Zeidler Miklós hozzátette: a tizenkilencedik század végén az együttélés jogi kereteit erősen szabályozták, ennek megfelelően a zsidók kizárólag a kereskedelem, az ipar és a pénzügy területére léphettek be akadálytalanul. Ám emellett részt vehettek az egyetemi oktatásban, illetve a zsidó felekezet az elismert vallások közé került. Ez az általánosnak vehető jogi és vallási egyenlőség fejlődött vissza aztán számottevően a két világháború közötti időszakban.
A továbbiakban a két fő trauma kapcsolódási pontjairól esett szó, elsősorban arról, vajon mennyiben tekinthető Trianon a Holokauszt előzményének. 1917-ben már voltak olyan hangok – magyarázta Ungváry Krisztián, amelyek a Parlamentben elkezdték követelni a később numerus clausus néven elhíresült, s egyébként kifejezetten magyar specifikumú törvényi szabályozást, ám tény, s ezt később Zeidler Miklós is megerősítette, hogy az antiszemitizmus egyértelműen a Tanácsköztársaság, majd Trianon után, az azzal kapcsolatos események összefüggésében erősödött fel. Az ún. „hagyományos” antiszemitizmus, mely korábban elsősorban politikai-gazdasági alapokon, illetve az ezzel kapcsolatos rivalizáción nyugodott, most összekapcsolódott az országvesztés traumájával, s az akkori közgondolkodók a felelősöket a Tanácsköztársaság jelentős zsidó háttérrel rendelkező vezetőségében vélték felfedezni. Ungváry Krisztián ennek ellenére mégis úgy vélte, a Tanácsköztársaság nélkül is számottevővé vált volna a magyarországi antiszemitizmus, bár tény, hogy a „zsidó bolsevizmus” toposza – amely nem mellesleg még ma is él a fejekben – tagadhatatlanul meghatározta az akkori közhangulatot.
Romsics a történelmi összefüggések tekintetében szkeptikusabb: szerinte kérdés, hogy Trianon mennyiben járult hozzá a Holokauszthoz, bár azt elismerte, hogy nem javított a magyar-zsidó együttélés minőségén. Zeidler Miklós szerint ezzel kapcsolatban a legfontosabb problematika az, hogy egy ország kormányzása milyen mértékben enged, illetve enged-e egyáltalán az antiszemita közhangulatnak. 1944-ig bezárólag különböző időszakok váltották egymást, Bethlen István pl. igyekezett visszaszorítani. A válság hatására ismét megerősödött, majd 1938-ban betetőződött, ami végül odáig vezetett, hogy a kormány teljességgel magáévá tette az ún. német mintát. Ungváry fontosnak tartotta kiemelni, hogy az 1944-es zsidóellenes törvények már nem német mintát követtek, s hogy a Holokauszt első ismert „állomása” Kamenyec-Podolszkij volt 1941-ben, amely az előbb említett törvényeket lényegesen megelőzte időben.
A történészek felelősségéről is folytattak eszmecserét a résztvevők. Romsics szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a történészeknek nemigen van lehetőségük arra, hogy formálják a közvéleményt. Zeidler Miklós szerint kevés a hivatásos, s ezen belül is a szakmailag elismert történész, éppen ezért nagyobb felelősség hárul a közoktatásra, a történelemtanárokra. Ungváry Krisztián ezzel szemben a történész aktív közéleti tevékenységében hisz, pláne abban az esetben, ha annak szakterülete éppenséggel egybevág a jelenlegi emlékezetpolitikával.
http://helyzet.tv/index.php?mod=channel&id=19
