Káromlás

Mi ad felmentést az I-tenkáromlásra? Mentség lehet a hátterünk, a múltunk, a frusztrációink? A Tóra egyértelműen fogalmaz.

. . .אִישׁ אִישׁ כִּי יְקַלֵּל אֱלֹקָיו וְנָשָׂא חֶטְאוֹ:

„Mindenki, aki átkozza Istenét, viselje vétkét.” (Vájjikra 24, 15b)

Az Emor hetiszakaszban is több fontos témát tárgyal a Tóra. A kohénok (papok) alkalmasságának és tisztaságának elvárásait, majd az ünnepekkel kapcsolatos parancsolatok, és a hetiszakasz végén, az utolsó alijában (Tórához felhívott szakaszában) „csak” néhány mondatban esik szó az Istenkáromlás bűnéről.

Nézzük meg, hogy miként jutottunk el a büntetés meghatározásához.

Ebben a történetben megismerünk egy olyan férfit, akinek egyiptomi apja volt és zsidó anyától született. Ennek a „háttérnek” az ismeretében máris elgondolkodunk, hogy – noha zsidóként élt -, mégis származása szerint miként jelent meg életében a kettős identitás, és vajon mindig megfelelően tudta-e azt kezelni.

Gondoljunk csak arra, hogy az egyiptomi időszakban vélhetően jó sorsa volt, tekintettel az esetlegesen patriarchális kiváltságokra. De valamiért ő is a zsidósággal tartott, édesanyjával együtt elhagyta Egyiptomot. Valószínűleg kettős származása miatt sokszor kinézték, nem lehetett mindig könnyű megtalálnia a helyét a zsidó társadalomban. Mózessel szembeni ellenszenvét is megérthetjük, hiszen apját, az egyiptomit (a Midrás szerint) Mózes ölte meg, amikor a történetben szereplő káromló férfi házasságtörő anyjával flörtölt, szeretkezett (Rási kommentárja: S’mot 2,11). Ibn Ezra egy kicsit árnyaltabban látja a helyzetet, és kommentárjában úgy mutatja be a káromló férfi apját, mint aki valóban egyiptomi születésű, de betért a zsidóságba.

Bármelyik megközelítés szerint is haladunk, sok kérdés fogalmazódik meg bennünk: Mi lehetett annak a fiúnak a gondolataiban? Milyen véleménye lehetett Mózesről? Milyen véleménye lehetett az apjáról? Milyen véleménye lehetett az anyjáról? Ezekre a kérdésekre a választ nem tudjuk megadni, de az bizonyos lehetett, hogy egész életében frusztrálta ez az állapot.

Mégis, vannak esetek, amikor nem lehet elnézőnek lenni, amikor nem lehet felmenteni valakit egy komoly hiba, komoly bűn alól. Próbálhatja több bölcsünk is magyarázni a fiú hátterével a történteket, de a Tóra büntetése konkrét és egyértelmű: a káromlásért büntetés jár. Még akkor sem mentesíthető az illető, ha nehéz múltja volt.

Rav Simson Rafael Hirsch rabbi arra a párhuzamra mutat rá, hogy Mózes is egyiptomi környezetben, egyiptomi uralkodók, azaz idegenek között nevelkedett, mégsem esett a káromlás bűnébe. A hátterünkből, múltunkból tehát nem következik egyenesen a későbbi viselkedésünk. Ennek mindig helyénvalónak kell lennie az Örökkévalóval szemben.

A Misna, az Atyák bölcs tanításainál (Pirké Ávot) tanít a káromlásról (4,5 és 5,11). Kiemeli, hogy az I-tenkáromlás nyilvános de „titkos” is lehet, tehát valaki csak önmagában gondolva is káromolhatja az Örökkévalót. Mindkettő büntetendő dolog, és mindkettő nyilvánossá válik, hiszen az Örökkévaló büntetése nyilvánvaló lehet. De kérdés a szándékosság is. Szándékosan vagy „akaratlanul”, „óvatlanságból” történt-e a káromlás? Ez utóbbi kifejezés érzékelteti talán a legjobban, hogy a káromlás vétségénél előfordulhat, hogy valaki nem szándékosan, előre megtervezve követte el az I-tenkáromlást, hanem esetleg régóta nem feloldott frusztrációk miatt. [Nem volt megtervezett, nem volt elhatározott, de elővigyázatos sem volt. Hiszen, ha elővigyázatos, és I-tenfélelemmel éli életét, akkor ez megóvja az ilyen „óvatlanságból” elkövetett bűntől. Bölcseink (Rási, Rámbám, Meiri) tárgyalják a különbségét a szándékosság és az akaratlanság bűnének, és büntetésének.]

A Misna kiemeli azt is, hogy nem elég önmagunkban elővigyázatosnak lennünk (Pirké Ávot 5,11), de arra is figyelnünk kell, hogy cselekedeteinkkel másokban se váltsunk ki olyan érzelmeket, amelyek I-tenkáromláshoz vezethetnek. Ezzel is bűnt követhetünk el, amit szintén óvatos beszéddel, és I-tenfélő viselkedéssel tudunk megelőzni. Az I-tenkáromlástól való tartózkodás természetes együttjárója az Örökkévaló tiszteletének.

Éljük életünket úgy, hogy mindennapjainkkal, cselekedeteinkkel, beszédünkkel is I-tenfélőek maradjunk, és viselkedésünkkel környezetünkben is az Örökkévaló dicsőségét erősítsük. Tegyük ezt mindenkoron, az örömteli, de a szomorú, nehéz időkben is.

Schwezoff Dávid rabbi