Az izraeli-palesztin konfliktus, az izraelita-egyiptomival ellentétben nem egyszerűsíthető le elnyomókra és elnyomottakra. Ha ebben a helyzetben peszach történetének tanításait szeretnénk alkalmazni, akkor egy fekete és fehér erkölcsi paradigmát kéne egy szürke árnyalatokkal teli szituációra erőltetnünk.

A széder estének megvannak a maga jellegzetes színei: a vörös, a bor és a vér színe, a zöld a békák csapását jelképezi, a fekete pedig a sötétséget. A szürkének viszont egyetlen árnyalatával sem találkozhatunk, a kivonulás története ugyanis egy tipikus fekete-fehér erkölcsi narratíva. Egyrészről ott vannak az ártatlan, rabszolga sorba taszított izraeliták, másrészről pedig a kegyetlen, gyerekgyilkos egyiptomiak. A történetnek nincs kétféle értelmezése, nem létezik egyiptomi álláspont, és bár a zsidók, ha kicsit tömören is, de megemlékeznek a kiontott emberéletekről a széder este folyamán, a csapások elhangzásakor kilöttyintett bor nem éppen nevezhető az egyiptomiakkal szembeni szimpátia kifejezésének. A történetben elnyomottak és elnyomók, jók és rosszak szerepelnek.

Ez az alapvető zsidó narratíva azonban alkalmatlan aktuális kérdések megválaszolására. Pár évvel ezelőtt ugyanis, órákkal peszach beköszöntése előtt kaptam egy e-mailt azzal a hírrel, miszerint az izraeli kormány az ünnep idejére lezárja Ciszjordánia határait. Az e-mail szerzője ehhez egy kérdést is csatolt: „Mit jelent az, ha peszachkor, a szabadság ünnepén bezárjuk a felügyeletünk alatt élő embereket?”

Az egyiptomi kivonulás erkölcsi tanulsága szempontjából ez valóban egy szörnyű tragédia. Ahhoz, hogy magunkévá tegyük peszach üzenetét, zsigerből vissza kell utasítanunk minden fajta elnyomást és ellenőrzést más emberek felett. Ez az alapja annak a kemény kritikának, amelyet a zsidó hagyomány fogalmaz meg a hatalom és a rabszolgaság ellenében, és ebből születtek azok az eszmények, amelyek arra vettek rá egyes rabbikat, hogy Martin Luther Kinggel karöltve harcoljanak a polgárjogi küzdelem ideje alatt. Szintén peszach üzenetét szem előtt tartva kritizálja sok zsidó az izraeli kormány politikáját, amelyet néha nehéz összeegyeztetni az általános zsidó tanítással. Így aztán az e-mailben szereplő kérdés a legfontosabb zsidó értéket tükrözi.

Igen ám, de ugyanennyire fontos leszögezni, hogy hibás az a látszólag egyszerűnek tűnő válasz erre a kérdésre, hogy akkor a zsidóknak nem kéne elzárniuk a palesztinokat, amikor éppen a saját szabadulásukat ünnepelik. Méghozzá azért, mert a peszach fekete-fehér narratívája nem segít nekünk abban a mai szituációban, amelyben mi, zsidók Izraelben vagyunk. Miért is zárja el az izraeli kormány Ciszjordániát peszachkor? Azért mert a múltban szörnyű erőszakba torkollott ez az ünnep. 2002-ben például egy széder estét ért terrortámadás során 30 civil vesztette életét, és további 140-en megsérültek. Amikor ugyanis peszachkor egy csomó zsidó összegyűlik, és a biztonsági erők is csökkentett üzemmódban működnek, az remek célpontot nyújt a szélsőségeseknek.

Akkor az izraeli kormány helyesen cselekszik? Ez a hatékony taktika? Ez nem igazságtalan a palesztin többséggel szemben? Ezek fontos kérdések, de ami teljesen világos, hogy ennek a történetnek két oldala van. Az izraeli-palesztin konfliktus, az izraelita-egyiptomival ellentétben nem egyszerűsíthető le elnyomókra és elnyomottakra. Manapság az a kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt az önvédelem és a tisztelet között. Ha ebben a helyzetben peszach történetének tanításait szeretnénk alkalmazni, akkor egy fekete és fehér erkölcsi paradigmát kéne egy szürke árnyalatokkal teli szituációra erőltetnünk.

Ha az egyiptomi kivonulás története csak erkölcsi építőköveket prezentál a számunkra, de a megfelelő konfigurációt nem, akkor a történet rabbinikus értelmezése a hagada formájában elvezet minket a helyes irányba. Azok a rabbik, akik évszázadokon keresztül közreműködtek a hagyományos hagada megszületésében, világos magyarázattal szolgálnak a peszachi történetre: Az örökkévaló, aki áldott legyen, nemcsak az őseinket váltotta meg, de velük együtt minket is, ahogy írják: „Azok mi voltunk, akiket kivezetett, így elvezet minket az ígéret földjére…”.

Istennek nem volt elég, hogy kivezette a zsidó népet Egyiptomból, hiszen zsidónak lenni nem csak azt jelenti, hogy nem állunk valaki irányítása alatt, hanem, hogy átvegye az irányítást és a felelősséget saját maga és a nemzete felett, méghozzá a saját hazájában. A zsidók tradicionálisan kötelességüknek érzik, hogy a lehető legjobban teljesítsenek, ez egy olyan eszménykép, amely nem is lehetne ma aktuálisabb.

Amikor bonyolult és fájdalmas morális döntésekkel kell Izraelben szembenéznünk, mind a béke, mind pedig a biztonság érdekében, akkor sok zsidó kísértésbe esik, hogy feladja a nemzetépítés és a hatalomgyakorlás zavaros ügyeit. Néhányan jobbnak látják, ha elutasítják az állam nemzeti és vallási értékét, és a maguk lelki elzártságában várják a messiást és a tökéletes zsidó állam eljövetelét. Mások egy kétnemzetű, nem-zsidó államban látják a megoldást.

Azonban a hagada és azok a zsidók, akik olvasták és bővítették évszázadokon keresztül, arra emlékeztetnek minket, hogy zsidónak lenni azt jelenti, hogy ezek közül egyiket sem választjuk. Inkább azt jelenti, ahogy Michael Oren, Izrael volt amerikai nagykövete leírta: „A mi feladatunk, hogy bebizonyítsuk magunknak és a világnak, hogy a zsidó állam valójában nem egy önellentmondás. Ne csak a kiváló eredményeinknek legyünk a tudatában, hanem annak a súlyos felelősségnek is, amelyet viselnünk kell.”