Az egyiptomi kivonulás története tele van nehezen magyarázható, Istennek tulajdonított csodás eseményekkel. Az egyiptomiakat sújtó tíz csapásra vagy a Vörös-tenger szétválasztására azonban több tudományos elmélet is született már.
“És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.” (Mózes II. 14.21-22) A tórai idézetben szereplő történet valószínűleg mindenki számára ismerős, Mózes kétfelé választja a Vörös-tengert, a zsidók pedig szépen átkelnek rajta. A Tóra szerint az egyiptomi kivonulás ezen kívül még számos, Istennek tulajdonított csodával volt megtámogatva, valahogy mégiscsak meg kellett győzni azt a keményfejű fáraót, ugye. A tudósok azonban nem hagyták ezt annyiban, és csodák márpedig nem léteznek alapon mindenféle ésszerű magyarázatot kerestek a történtekre.
Így a tíz csapásra is, amellyel a Kivonulás könyvében leírtak szerint Isten győzködni próbálta a fáraót, hogy engedje már szabadon a rabszolga sorban sínylődő izraelitákat. John Marr amerikai epidemiológus például egy „dominóelméletet” dolgozott ki a tíz csapás tudományos magyarázatára. Marr teóriája alapján a tíz csapás egy logikus, egymásból következő eseménysorozat volt, amely egy vörös dagálynak nevezett természeti jelenséggel kezdődött. Ez a fajta algavirágzás ugyanis egyrészt vörösre változtatja a víz színét, másrészt pedig megmérgezi a halakat, illetve csökkenti a víz oxigénszintjét. Az első csapás ezzel kipipálva, jöhetnek is a békák, amelyek a csökkent oxigénszint miatt gyorsabban fejlődtek, ráadásul az őket fogyasztó halak is kipusztultak, így aztán a békák elszaporodtak Egyiptomban. Ezzel a második csapásra is megvan a magyarázat.
A mérgezett víz miatt azonban a rengeteg béka a szárazföldön rekedt, és hamarosan elpusztult, a békatetemek pedig odavonzották a különféle legyeket, böglyöket és szúnyogokat. Pontosan úgy, ahogy az a Tórában a harmadik és a negyedik csapásnál szerepel. Az Egyiptomot elárasztó rovarok egy része különböző betegségek kórokozóját terjeszti, és miután megcsípték az állatokat és az embereket, azok meg is betegedtek, mint ahogy az ötödik és a hatodik csapás esetében történt. A természeti csapások láncreakciója itt viszont megszakad, hiszen a hetedik csapást, a tűzzel keveredett jégesőt nem igazán okozhatta egy rakás elszaporodott alga a Nílusban. Annál inkább lehetett a Szantorini szigetcsoporton található vulkán kitörésének az eredménye.
Több kutató ugyanis a vulkán kitörésével magyarázza az egyiptomi tíz csapást, egyesek szerint a kitörés okozta hatalmas cunami révén kerültek a mérgező algák is a Nílusba. A légkörbe keveredett vulkáni hamu pedig képes lehet az időjárást is befolyásolni, így akár okozója is lehetett egy hirtelen jött jégverésnek. Csakúgy, mint a kilencedik csapásként szereplő három napos sötétségnek, bár olyan teóriák is léteznek, hogy a sötétség inkább egy homokvihar eredménye lehetett. A nyolcas számú csapásban szereplő sáskák valószínűleg a jégeső után érkeztek Egyiptomba, ahol aztán felzabálták a maradék termést is. Mivel a jég és a sáskák minden élelmiszert elpusztítottak, ezért az egyiptomiak a raktárakban lévő tartalékhoz nyúltak, ez viszont – John Marr szerint legalábbis – penészgombával fertőződött meg. Az egyiptomiak pedig mindig az elsőszülöttnek adtak enni először, így aztán ők ették meg az étel felső rétegein található, mérgező penészes részt. Ez lenne a magyarázat a tizedik csapásra, az elsőszülöttek halálára.
A peszachi történet szerint ez már a fáraónál is kiverte a biztosítékot, és szabadjára engedte az izraelitákat, akik el is indultak Kánaán irányába. Hogy pontosan merre, az a Vörös-tenger szétválasztására született elméletek szempontjából lenne lényeges. Doron Nof óceánkutató szerint például egy erős északnyugati szél képes lehet a Vörös-tenger szintjét két és fél méterrel csökkenteni, és egy ilyen huzamosabb ideig tartó tengerszint-csökkenés akár egy víz alatti gerincet is szabaddá tehet, amelyen aztán a zsidók száraz lábbal átjuthattak a túlsó partra. Mások viszont úgy gondolják, hogy az izraeliták nem a Vörös-tengeren keltek át, abban viszont egyetértenek, hogy a víz szétválasztása egy erős szél eredménye lehetett. A Coloradói Egyetem kutatói arra jutottak, hogy Mózes valószínűleg a Nílus deltájának egyik szakasza felé vezette a népet, és az átkelés a Tanisz-tónál történt. A méréseik szerint ugyanis ott lehetséges, hogy egy 100 km/órás sebességű keleti szél több órára is képes legyen a vízszintet úgy csökkenteni, hogy víz alatti területek váljanak szabaddá.
http://www.youtube.com/watch?v=XZqIZqDh1ns
Persze azt is érdemes felidézni, amikor Mózest arra szólítja fel az égő csipkebokor képében megjelenő Isten, hogy vezesse ki Izrael népét Egyiptomból. Teóriák ugyanis a soha el nem égő bokorra is születtek. Colin Humphreys brit fizikus szerint valamilyen természetes gáz vagy esetleg vulkanikus nyílás lehetett a bokor alatt. Mások szerint a bokor valamilyen spontán égési folyamat következtében lángolhatott. Benny Shanon, aki a Héber Egyetem pszichológus professzora arra is talált magyarázatot, hogy miféle hangokat is hallott Mózes az égő bokorból. Nos, Shanon úgy véli, hogy Mózes bizony keményen be volt állva valamilyen anyagtól, és a hangot, amit hallott csupán a hallucináció eredményezte.
