A Tóra egy sivatagi démonnak való áldozást követel meg, miközben éppen ez a hetiszakasz tiltja a sivatagi démonoknak való szolgálatot. Hogy is van ez?
„7. (…) vegye a két bakot, állítsa azokat oda az Örökkévaló elé (…). 8. És vessen Áron a két bakra sorsot, egyik az Örökkévalóé legyen, másik Azazelé. 9. És áldozza föl Áron a bakot, mely az Örökkévalóé lett (…) 10. Azt a bakot pedig, mely Azazelé lett, (…), hogy engesztelést szerezzenek vele, küldjék el azt Azazelnek a pusztába.” (3Móz 16:7-10)
Hetiszakaszunkban megannyi szentnél szentebb szertartás leírása között egyszer csak egy, a modernkori olvasó számára kicsit bizarrnak tűnő rituáléra lehetünk figyelmesek. Az engesztelőnapon (héberül: jom haKippurim) összegyűlik Izrael népe, szándékosan és nem szándékosan elkövetett bűneiket megbánják, majd a főpap közvetítésével vétkeiket egy szerencsétlen bak képében a sivatagba küldik.
A rituálé tartalmaz sorsvetést, kézrátételt, már ez önmagában emlékeztethet egy Ezo TV-műsorra: és akkor fölmerül a Tóra egyik legtitokzatosabb tulajdonneve, ami sehol másutt nem fordul elő a héber nyelvemlékekben. Ez Azazel neve.
„És vessen Áron a két bakra sorsot, egyik sors legyen; az Örökkévalóé, a másik sors; Azazelé.” (3Móz 16:8) – Ki az az Azazel? Első hallásra úgy tűnik, mintha az Örökkévaló konkurense lenne, vagy legalábbis egy vele megközelítőleg azonos erejű játékos. Igen ám, csak hogy a zsidó kánonban mindössze ebben a történetben szerepel a neve. Mármint az askenázi-szefárdi zsidó kánonban, mert az etióp zsidók által kanonizált Enoch első könyve elég egyértelmű utalást tartalmaz Azazel kilétére: „Az egész világ megrontatott Azazel tanításainak nyomán: hozzá köthető minden bűn.” (1Enoch 10:8) Az etiópiai zsidó hagyomány szerint Azazel tanította meg az emberiségnek, hogyan készítsenek fegyvereket, szépítkező szereket stb. – az iszlámban pedig Azazel (arabul: ‘Azāzīl) nem más, mint maga a Sátán, Iblisz.
Noha vannak többen, akik a szót szigorúbb monoteista szemmel nézik (pl. Rási Azazelt mint hegyet képzeli el), az etióp zsidó-muszlim vonalon halad több mainstream zsidó bölcs is: Ibn Ezra és Nachmanidész szerint Azazel a sivatagban lakozó démon.
Álljunk meg egy szóra! A Tóra egy sivatagi démonnak való áldozást követel meg? Hiszen pont ez a parasa írja elő, hogy „ne áldozzák többé áldozataikat a bakoknak” (3Móz 17:7), és tiltja meg a sivatagi démonoknak való szolgálatot. Ráadásul a hetiszakasz második fele éppen olyan szokásokat nem enged meg, amelyek a környező népek hagyományaihoz tartoznak – a bűnbak intézménye pedig abszolút bevett szokás volt e korban Babilóniában és más antik közel-keleti kultúrkörökben is.
A konfliktus feloldásához hívjuk Nachmanidészt segítségül. Nem, ő sem fogja megcáfolni a démonok és szatírok létét.De magyarázatot tud adni a rituálé értelmére: szerinte e ceremónia arra hivatott, hogy megszabaduljunk a bűnöktől, és azokat visszaküldjük az eredetükhöz. Mindez szimbólum, és a hangsúly azon van, hogy bűneinkkel tisztában legyünk, azokat megbánjuk – és ha lehet, jóvátegyük.
Ahogy Maimonidész mondja: „Fölszabadítottuk magunkat korábbi tetteink alól, tüntesd el őket hátunk mögé, és annyira távol tőlünk, amennyire csak lehet.” (Tévelygők útmutatója 3:46)
Mindezt belátva elmondhatjuk, hogy a Tóra bűnbakja pont az ellenkezője a mai nyelvben használt bűnbak szónak: ma a bűnbak az, akire vétkeinket rávetítjük, akit felelőssé teszünk saját hibáinkért – a Tóra bűnbakja viszont éppen azért létezik, hogy ez ne történjen meg, hogy igenis vállaljunk felelősséget tetteinkért.
Langer Ármin
A berlini rabbiszeminárium rabbijelöltje. 2013-ban végzett filozófia-vallástudomány szakon az ELTE-n, a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség vezetőségi tagja, a Limmud önkéntese. 2012 és 2013 nyarán a jeruzsálemi Conservative Yeshiva intézményében tanult, 2013 ősze óta pedig a berlini Abraham Geiger Kolleg rabbiképzőn rabbijelölt, valamint a Potsdami Egyetemi zsidó teológia szakos hallgatója.
