Kell-e nekünk a történelmi felelőtlenség édes állapota, hogyha az a szabadságunk feladásával jár, kérdezte Béndek Péter polgári-konzervatív gondolkodó, aki március 22-én, a Szabadság téren beszédet mondott a német megszállási emlékmű ellen tiltakozva. Béndek szerint, ha nem nézünk szembe a múltunkkal, nem építhetjük szabadon a jövőt. Az elhangzott beszéd rövidített változatát közöljük.
Mondják, az emberekkel megtörténnek dolgok. Ebből adódik össze aztán a történelem. Mintha a történelem tőlünk független külső erő volna, semmi köze az akaratunkhoz és a döntéseinkhez, mintha a történelem csak úgy megtörténne velünk, és mi csak az elszenvedői lennénk a rossz sorsnak, a külső agressziónak, vagy mások önkényének. Ha tükörbe nézünk, áldozatot látunk. Magyarország a 10 millió áldozat országa. A magyar nemzet a 15 millió áldozat nemzete.
A magyar nemzet tagjai közül, feltehetően mégis sokan gondoljuk úgy, hogy magyarokként felelősek vagyunk a hazánk sorsáért. Felelősnek lenni a mi szemünkben nem üres moralizálás. Azt jelenti, hogy vállaljuk a döntéseinket, ha jók ezek a döntések, ha rosszak. Azt jelenti, hogy válhatunk ugyan mások áldozataivá, de nyilvánvalóan vagy rejtett módon, különböző mértékben és értelemben, nekünk is vannak áldozataink. Nem hisszük el senkinek, hogy csak jóra vagyunk képesek, a rossz nem része a természetünknek. A felmentést hamis gesztusnak, önbecsapásnak tartjuk. A magyar nemzet NEM a 15 millió áldozat nemzete. A magyar emberekkel nem megesett az utóbbi száz év rettenetes történelme. Tevékeny részesei voltak annak.
A történelem mi vagyunk.
Idén emlékezünk az I. világháború kitörésének centenáriumára. A mögöttünk hagyott száz év az 1989-ben kezdődő konszolidáció ellenére a magyar nemzet történelmének legbűnösebb időszaka. Elveszítettük országunk kétharmadát, erőszakos halált halt másfél millió magyar ember, köztük több mint félmillió zsidó származású honfitársunk a magyar történelemben addig ismeretlen szisztematikus emberirtás áldozata lett – nehéz belegondolni is, hogy valakik eldöntötték, a magyarok túlnyomó része pedig erkölcsileg vagy tevőlegesen hozzájárult emberek, gyerekek, nagyszülők, családok, az eredeti szándék szerint egy egész nép jogfosztásához és megsemmisítéséhez. Mi lehet az, amivel egy nép ki tudja érdemelni ezt az elbánást? Nyilvánvalóan nincs ilyesmi. A népirtást nem lehet kiérdemelni.
A személyes életet elvenni személytelen okok miatt csak a személy megtagadásával együtt lehetséges, meg kell fosztani ezeket az embereket először a személyiségüktől, aztán adott esetben meg kell tagadni tőlük az emberi voltukat is, állathoz kell őket hasonlítani, ki kell vetni őket magunk közül. Szögezzük le, hogy a magyar állam pontosan ezt tette a zsidósággal 1944. március 19-ét megelőzően a jogfosztás 25 éves folyamatában. És szögezzük le, hogy a magyar társadalom nagy többsége nem tett semmit ez ellen 1944. március 19-e előtt sem!
A zsidók elpusztítása egy nagyon fontos értelemben nem zsidó ügy. Aki nem látja a magyar nemzet történelmi kudarcát és erkölcsi világegyetemének összeomlását a zsidók deportálásában, az nem ért semmit. Aki nem érti, hogy ez a történelem máig velünk él, az maga is ezt a történelmet szolgálja.
A traumák mára olyan szilárdsággal rendeződtek két ellentétes narratívába, egy baloldali és egy jobboldali mítoszba, hogy úgy tetszik, a történelem árnyai még hosszú időre sötétbe boríthatják a magyar a szellemet. Azzal, hogy ma is azt méricskéljük, a száz évünk melyik ideológiájának nagyobb a bűne és melyik történelmi eseményben babráltak ki velünk jobban, eláruljuk, hogy alapvetően nem értjük a felelősségünket a saját történelmünkért. Nem értjük, hogy a nemzet naponta meghozott milliónyi személyes döntésből áll össze, azok vagyunk, amivé magunkat tesszük. A felelősök magunkért mi vagyunk. Ma is mindenki, minden egyes honfitársunk személyesen felelős az ország sorsáért.
A kormányzatunk – ne csodálkozzunk a rövidlátásán, oka van ennek — megtalálta a felelősöket minden minket ért rosszért a külső hatalmakban, és egy alaptörvénnyel, legújabban pedig egy hazug emlékmű elhelyezésével mentené fel a nemzetet múltjának és jelenének terhei – önmaga megtalálásának a kötelessége! — alól. Lássuk be ennek a hamis gesztusnak az értelmét. Csak a kisebbik veszélye, hogy a kormány elkeni a felelősséget. A nagyobbik, hogy fel akar menteni alóla. A kormány azt üzeni személyesen mindenkinek: nem kell vállalnod a felelősséget azért, amit teszel és azért, amit nem. Azt üzeni a nemzetnek: mától felelőtlen vagy. Én, a kormány vagyok felelős érted, én vagyok sorsodnak kovácsa. Bízd rám magad, add át magad, add föl magad!
A kérdés, tisztelt egybegyűltek, kedves barátaim, úgy vetődik fel, hogy kell-e nekünk a történelmi felelőtlenség édes állapota, hogyha az a szabadságunk feladásával jár? Adjuk-e fel magunkat? Válasszuk-e a felelőtlenséget megengedő rabság állapotát a felelősséggel járó szabadsággal szemben? Az emlékmű dolga végső soron egyetlen egy kérdés körül fordul meg: szabadok akarunk-e lenni, a saját lelkiismeretünk és a saját választásaink alapján akarunk-e élni, ha ezek tökéletlenek is, vagy inkább átadnánk magunkat, a magunk feletti erkölcsi és gyakorlati uralmat az elhatalmasodó kormánynak?
Én innen azt üzenem a kormánynak: semmilyen alapja, se felhatalmazása, se tudása, se erkölcsi tekintélye, se joga nincs arra, hogy felmentsen minket a hibáink, a bűneink és a kötelességeink alól. Tudatjuk, nem akarjuk megtakarítani a szembenézést a múltunkkal és a jelenünkkel, mert egyszer, valamikor végre szabadon akarjuk élni a jövőnket!
Mi, a magyar nemzet tagjai, akik ma eljöttünk és az elkövetkező napokban, hetekben el fogunk jönni ide, és elhelyezünk egy tárgyat saját hibáinkra és bűneinkre, valamint szűkebb és tágabb közösségünk elveszített életeire emlékezve, mindenekelőtt bűnbánatot kívánunk gyakorolni. Akik elhelyezik ezeket a tárgyakat, gondoljanak, kérem, mindenekelőtt az önmagukért és a saját lelkük megóvásáért való személyes felelősségükre, mert minden romlás innen indul el. Forduljunk a számonkéréstől és az igazságosztástól önmagunk felé. Ki-ki nézzen szembe önmagával, saját családja múltjával, azzal a ténnyel, hogy senki sem bűntelen, és hogy minden tettünk egyetlen közös tudásban olvad össze, amelyért így felelősek vagyunk.
A felelősséget be kell vallani, a szenvedésre emlékezni kell, a szabadságunkat meg kell óvnunk. A dolgok így függenek össze. Az önfelmentéssel szemben tehát legyen ez az élő emlékhely a bűnvallásé, a bűnbocsánaté, és a gyászé mint az első lépéseké a szabadságunk felé vezető úton.
Béndek Péter
1968-ban született, konzervatív politikai filozófus. Korábban az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Jelenleg egy gazdasági tanácsadó cégnél dolgozik. Rendszeresen publikál politikai-filozófiai, politikaelméleti témakörökben, ő az ‘1000 leütés’ c. politikai blog szerzője.
A teljes beszéd itt olvasható.
