Ki gondolná, hogy valaha a világ zsidóságának 30%-a, 3 millió zsidó élt Ukrajnában? Ma ez a szám nagyjából 100 ezer főre tehető. Hogy hogyan viszonyulnak a helyi zsidók a most kiéleződött helyzethez, attól függ, kivel beszél az ember. Ismerjük a régi viccet: kérdezz meg két zsidót, biztos, hogy három választ kapsz. De abban mindannyian egyetértenek, hogy helyzetük egyre bonyolultabb.
Viktor Janukovics ukrán elnök távozása után mélyülni látszik a szakadék az ország nyugati, ukrán nemzetiségű része és a keleti, főleg orosz kötődésű része között. Mindezt súlyosbítja az oroszok bevonulása a Krímbe. Az új, ideiglenes ukrán kormány tagjai között megtalálhatók olyanok, akik a Majdanon (Függetlenség tér) részt vettek a tüntetéseken és a fegyveres harcban, s akik szélsőségesen nacionalista nézeteket vallanak. Az még kérdéses, hogyan viszonyulnak majd az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekhez, de az első – és azóta visszavont – törvényjavaslatuk az orosz, mint hivatalos nyelv eltörlése volt.
Az is tény viszont, hogy az utóbbi hetekben megtámadtak Kijevben egy izraeli születésű héber tanárt, egy jesiva növendéket pedig súlyosan megsebesített három szélsőjobboldali fiatal az utcán, Molotov-koktélt dobtak a kelet ukrajnai Zaporizzsja zsinagógájára, a krími Szimferopol reform zsinagógájára pedig “Halál a zsidókra” feliratot festettek néhány horogkereszt kíséretében. Ám ezeknek az eseteknek a hangsúlyozása inkább tűnik az orosz propaganda eszközének, mint valódi veszélynek. Vlagyimir Putyin orosz elnök antiszemitizmussal és szélsőjobboldali nacionalizmussal vádolja a felkelőket, és Janukovics elnök is a náci veszéllyel riogatott hatalmának utolsó napjaiban. Nem véletlen tehát, hogy a Krímben élő zsidók, akik főleg az orosz televízió adását nézik és az orosz kultúrához kötődnek, egyre erősebb félelemmel tekintenek az új ukrán vezetésre.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Majdanon zsidók is tüntetettek, sőt, a harcokban is részt vettek. A Jewish Telegraphic Agency is foglalkozott a “Delta” álnevű, az izraeli hadseregben szolgált kéksisakossal, aki negyvenfős különítményével többek között megakadályozta egy épület felgyújtását, amelyben rendőrök barikádozták el magukat. A Majdan közelében lévő egyik zsinagógában pedig önkéntes orvosok sebesülteket láttak el éjjel-nappal. A súlyos sebesülteket azután az európai országokhoz hasonlóan, izraeli kórházak is befogadták.
A helyzetből egyértelműen látszik, hogy ennek a konfliktusnak nincsenek önálló zsidó fókuszpontjai. A helyi zsidóság az “anyanemzet” sorsához és kultúrájához kötődik, és a konfliktusban is osztozik a sorsával, a zsidó vezetők célja pedig, helyesen, saját közösségük biztonságának fenntartása. Az igazi konfliktus számukra is ugyanaz: az Európához vagy az új putyini Oroszországhoz való kapcsolódás kérdése.
Kis ukrán zsidó történelem
Kevesen tudják, hogy a Krím az Európába áramló zsidóság egyik kiindulópontja volt. Az első zsidók i.e. a 4. században, a görögökkel együtt érkeztek ide, és hamarosan letelepedtek a Don, a Volga és a Dnyeper folyama mentén. Kijev a 15. században már vallási és oktatási központja volt az Ukrajna területén élő zsidóságnak. A folyamatos bevándorlás és a természetes szaporulat következtében a 19. század végére a világ zsidó népességének 30%-a, mintegy 3 millió zsidó élt itt. Az olyan városokban, mint Odessza, Lemberg, Berdicsev a népesség 30-70%-át zsidók alkották. Ebben a térségben fogalmazódott meg a haszidizmus és a cionizmus gondolata, innen emelkedett irodalmi szintre a jiddis nyelv is. A zsidó munkásmozgalom és az első nagy zsidó maffiák is itt jöttek létre. A helyi vidéki zsidóság életét pedig mindannyian jól ismerjük a Hegedűs a háztetőn című musicalből. Az életüket megkeserítő folyamatos pogromok, különadók és más joghátrányok felsorolása azonban nem ennek a cikknek a témái.
Az 1941-ben kezdődött német megszállás idején mintegy 4,8 millió zsidó élt a térségben, melyből 2,5 milliót elpusztítottak. Az Ukrajna nyugati területein élők közül csupán 17 ezren élték túl az üldözést. A II. világháború után azonban a sztálini Szovjetunióban tovább folytatódott a zsidó lakosság elleni diszkrimináció. A héber nyelv tanítását betiltották, a jiddis színházak megszűntek, kiadványaikat felfüggesztették. Több száz zsidó vezetőt letartóztattak, a zsidó írókat bebörtönözték. 1952-ben egy titkos bírósági tárgyalás után 24 prominens vezető zsidó értelmiségit végeztek ki. Az 1953-ban kezdődött ún. orvos-perben 9 orvost (közülük 6 zsidót) azzal vádoltak, hogy összejátszanak a nyugati vezetőkkel és meg akarják mérgezni a szovjet vezetőket. A per folyományaként több ezer zsidót távolítottak el posztjáról – különösen a fegyveres erőktől és a biztonsági szolgálatoktól. Szerepük a kommunista pártban is radikálisan csökkent. A felsőoktatásban kvótát vezettek be a zsidó hallgatók számára.
Sztálin halála után helyzetük ugyan normalizálódni kezdett, de az asszimilációs kampány, a zsidó vallás és kultúra elnyomása tovább folytatódott. Az antiszemitizmus és anticionizmus a szovjet bel- és külpolitika szerves részét képezte. 1980-ban már csak 60 zsinagóga működött a Szovjetunióban, ezek fele Grúziában. Az 1967-es közel-keleti hatnapos háború felerősítette a disszidálásokat és erős kivándorlási hullám indult meg. 1980-ig 250 ezer szovjet állampolgárságú zsidó emigrált Izraelbe. Ezt követően szigorú korlátozásokat vezettek be a kivándorlások ellen. Csak 1981-ben 40 ezer kivándorlási kérvényt utasítottak vissza, a zsidó aktivistákat pedig folyamatosan zaklatták a hatóságok. a ’80-as évek óta nagyjából félmillió zsidó hagyta el a volt Szovjetunió európai területeit.
Oroszország és Ukrajna története szorosan összefonódott az ott élő zsidók történetével. Együttélésük soha nem volt felhőtlen és hiába éltek több száz éven át egymás szomszédjaiként, mégis távolságtartó együttélés volt az övék: egymás nyelvéből sokat átvettek ugyan, népzenéjük is keveredett, de egymás kultúrájáról, szokásairól alig tudtak valamit.
