Egy vegyes házasságban élő anya története a családon belül feszülő ellentétekről. Vajon melyik megoldás a jobb: ha vállaljuk, kik vagyunk, honnan jövünk, vagy a családi béke kedvéért úgy teszünk, mintha nem lennének köztünk különbségek? Mi a fontosabb, hogy szeretve, elfogadva legyünk vagy, hogy kiálljunk az elveinkért? Szerkesztőségünkbe megrázó levél érkezett.
Az 50-es években voltam gyerek, rögtön a háború után születtem, miután hazatérhettek szüleim a koncentrációs táborból. Az egyiküket az amerikaiak, a másikukat az oroszok szabadítottak ki, még nem voltak házasok, csak több éve szerették egymást.
A karácsonyt nem tartottuk, viszont titokban megültük a fontosabb zsidó ünnepeket. Már nagyon korán elmondták, mi zsidók vagyunk, őket elhurcolták emiatt, a testvéreik közül hárman meg is haltak, és ott maradtak a nagyszüleim is.
A másságot néha büszkén éltem meg, néha fájt, hogy nem vagyok olyan, mint a többi osztálytársam, akik szinte kivétel nélkül ünnepelték például a karácsonyt. Én alig néhánynak mertem elmondani, hogy mi mások vagyunk, hogy nekem otthon sokáig még Jézus nevét sem volt szabad kimondanom.
Addig könyörögtem, míg végül 10 éves koromban mégis vettek a szüleim egy fenyőfát, és kérhettem karácsonyra valamit én is. Egy karórát kaptam, nagy boldogság volt.
Annak ellenére, hogy nem volt könnyű a másságomat elfogadni, felvállalni, mindig fontos volt, hogy zsidó vagyok. Ez volt az első, amit minden kezdődő baráti kapcsolatomban elmondtam magamról.
Mégis, amikor 56 után anyámék kérelmezték a vízumot az izraeli kivándorláshoz, én azt mondtam: ha ki akarnak menni, menjenek, de engem tegyenek intézetbe, mert én magyar akarok lenni. Ekkor úgy döntöttek, maradunk.
Gimnázium után egyetemre kerültem, bölcsészetre, és akkor már ismertem azt a fiút, aki pár hónap múlva a férjem lett. Ő református, vallásos családból jött, de mindig vonzódott a zsidókhoz, sokszor azt hazudta másoknak, ő is zsidó. Az édesanyja rögtön befogadott, ő gépelt, titkárnő volt egy zsidó jogásznál évekig.
Apám aggódott, mi lesz, ha egy keresztény fiúhoz megyek, ha megint üldözni fogják a zsidókat, de én kinevettem…
Másfél év múlva kislányunk született, akit se zsidóként, se reformátusként nem jegyeztettünk be. Többször meséltünk neki a nagyszülei sorsáról, megmutattuk az Izraelből érkező fényképeket, itteni, életben maradt nagybácsik és nagynénik különféle meggyőződésével is megismerkedett.
A lányomat sosem vittem zsinagógába, de a böjtöt tartotta velünk. Valahogy mégsem volt neki fontos, érdekes a zsidó tudat.
És mikor nagylányként az első szerelem elérte, egy katolikus fiúba szeretett bele. A család legnagyobb megdöbbenésére ki is keresztelkedett a kedvéért. A hírről dermedten értesültek a szüleim, főleg az apám.
A fiú végül meg is kérte a lányom kezét. Az édesanyja először meghökkent, hogy a fia zsidó lányba szeretett bele, és el is akarja venni. Ez bizony fájdalmas időszak volt a lányunk életében. A szerelem legboldogabb korszakát nehéz próba elé állította. Azonban a fiú elviselte az édesanyja és a lányom felől érkező szemrehányásokat.
Lakásuk nem volt, de nem költöztek se hozzánk, se a fiú anyjáékhoz. Albérletben kezdték a közös életüket.
Odaszületett a három gyerekük is. A karácsonyt tartották, ahogy a nagykönyvben meg van írva: titkos készülődések között, feldíszített fa várta az énekelve belépő családot. Mi is ott voltunk ajándékokat adtunk és kaptunk, de a vejem családjához másnap már csak ők mentek, mi soha.
Míg kicsik voltak az unokáim, jártak velünk néha zsinagógába, de most, hogy már felnőttek sem a vallás, sem a politika nem érdekli őket. Az iskolájukban elég megosztottak a gyerekek, még a legjobb tanulók között is van, aki szélső-jobboldali nézeteket vall. De senki nem szól ellenük egy szót sem.
Aztán egyszer egy családi ebéden az egyik unokám, aki sportol, okos, kedves és jó gyerek, egy gúnyos megjegyzést tett egy iskolatársára, nem is durván, csak egy jelzéssel utalt arra, hogy az a gyerek homoszexuális.
Ekkor én keményen, talán túlreagálva a helyzetet, rákiabáltam: „Előttem nem lehet se zsidózni, se cigányozni, se buzizni!”
Dermedt csend következett. Aztán a lányom szólalt meg: „Semmilyen elv miatt nem teheted tönkre a család ünnepi ebédjét!” Majd a rémült gyerekek előtt azt mondta: nem fog magukhoz meghívni többé a viselkedésem miatt.
Akkor a férjemmel felálltunk és eljöttünk. Évekig nem beszéltünk egymással. Ő nem hívott, nem keresett. Végül nekem kellett a kapcsolatot rendezni vele.
Ma már újra összejárunk, de nem beszélünk a múltról, a sérelmekről, én is igyekszem kerülni minden érzékeny kérdést, hiszen mi lehet rosszabb, mint amikor valakit a saját családja kitaszítja? Mégis nagyon fáj, hogy ott van közöttünk ez a kibeszéletlen ügy, ez a számomra elfogadhatatlan helyzet, amelyben úgy érzem, valamit el kell tagadnom magamból.
Szeretném tudni, hogyan lehetne megértetni velük, hogy minden helyzetben vállalni kell a zsidóságukat, és semmilyen kisebbséget nem utasíthatnak el, mert az elhallgatott ki nem beszélt dolgokkal méreg kerül a nagyon fontos, igazi menedéket jelentő családi kapcsolatokba is.
A kölcsönös türelem, de bátorság is az emberi élet elengedhetetlen része. Nem csak az emlékezés évében, a mindennapokban is.
Földi Barbara
