Előítéleteket, az előítéletes közbeszédet lehetetlen „leépíteni”. Évtizedeken-évszázadokon át tartó demokratikus, ténylegesen jogállami kormánypolitika kellene az előítéletes gondolkodás megszüntetéséhez. Magam például, bár magyar író vagyok, akik eddig megítélték a munkásságomat, azok kimondva-kimondatlanul, jobbról és balról egyaránt „zsidó” megnyilatkozásként értékelték azt.
Nem szemrehányással említem ezt, hanem büszkén, jóllehet Izraelben már nem tartanak zsidónak, ami csak azt jelenti, hogy ott már nem érzik a magukénak az új magyar zsidókérdést. Abraham. Ben Jehosua kiváló izraeli író, amikor pár éve Pesten járt, a zsidó származásuk ellenére magyar nyelven író kollégái helyzetét derűsen értékelte. Nincs ilyen probléma, mondta, zsidó író az, aki héberül vagy jiddisül ír. Te magyar író vagy, ti mind magyar írók vagytok, hiszen magyarul írtok. Szerintem igaza van. Ám a helyzet odáig fajult, hogy kódolt, ám idehaza mindenki számára érthető nyelven ma már azt is „zsidónak” (nem csak írónak, de akár még annak is) tekintik a jobboldalon, aki nem zsidó származású, de nem szavaz a Fideszre, sem a Jobbikra. És ezt meg is mondja.
A magyar jobboldal számára mindenki „zsidó”, „liberális” vagy az effélék bérence, aki mint állampolgár nem az általuk meghirdetett és az új Alkotmányba is beleírt „nemzeti” államvallást tartja egyedül üdvözítőnek. Ehhez nem kell zsidó származásúnak lennie, de hogy köztisztviselő legyen, előbb esküt kell tennie a „kereszténynemzeti” alkotmányra. Mivel magyarnak születtem, magyar állampolgár vagyok. Köztisztviselő már nem lehetek. A szüleim és nemzedékük azt hitte, hogy a zsidó származás kérdése a német nácik világháborús vereségével többé nem merül fel. A zsidóság, gondolták, már nem létezik, döntő többségüket kiirtották, és a vallásos zsidók Izraelbe mentek új hazát építeni, ők, de már a szüleik is, magától értetődő módon magyarnak tudták magukat. Ezért engem nem metéltek körül, nem írtak be a hitközség nagykönyvébe… Mégis zsidó vagyok. Ez nem a szüleim döntésének a kérdése. Még csak nem is az enyém. Az Örökkévaló döntése, aki az anyám fiaként látni akart. Ez a helyzet.
Magyarországon, hagyományos értelemben használva a szót, nincs zsidóüldözés. Megkülönböztetés van. Az aktuális magyar zsidó mindenekelőtt annyiban zsidó, amennyiben nem tagadja meg magát, szabad nézeteit, kultúráját, és általában magát a kultúrát, annak jelentőségét. Hűséges az Egyhez. A második világháború befejeztével Auschwitz, mint probléma: lehetőségének élő valósága nem szűnt meg. A mindent ellenőrzése alá vonó modern állam majd mindenütt a világon korlátlan hatalmat kíván gyakorolni állampolgárai felett. Lásd a boszniai népirtást, a kambodzsai, ruandai, szomáliai, kongói vérengzéseket, vagy – más szint, más eszközök – a Wikileaks és a Snowden-botrányban napvilágra jutott tényeket az állampolgárok jogainak semmibevételéről a legfejlettebb államokban is.
Tekintélyelvű, xenofób kelet-európai társadalomban pedig, mint a miénk, állandó szitok-záporral jelölik, államosított médiumokon keresztül stigmatizálják a hatalomnak nem tetsző, mivel nem a kormánypártra szavazó állampolgárokat. Ennek a gyűlöletkitörésnek a mértéke nemcsak a jobboldali sajtóban, hanem a közhivatalokban és a különféle hivatalos rendezvényeken ma már több, mint riasztó. Hogy a „magyarok” értsék, kik az ellenségek, kik a „nem magyarok”, bértollnokok és más politikai cirkuszi alkalmazottak „judeo-bolsevista liberálisnak” bélyegezik a velük nem egy politikai táborban lévőket. Kisebbségnek állítják be az ország minimum egyharmadát, de inkább a felét. Ez azért lehetséges, mert a fogalmaknak errefelé már nincs tartalma, a sok évtizedes politikai hazugság-tengerben eltűntek. A mai kormányhatalom számára a neki nem tetsző világnézetű állampolgárok nem ellenfelek, hanem ellenségek. Itt-létük, puszta Magyarországon létezésük kártékony, mármint a jobboldal által elképzelt jövő szempontjából.
Ez újnáci hangütés, kétségtelenül.
Én, mint zsidó ember szolidáris vagyok minden üldözöttel, minden határon túl. Erre tanít a zsidó tradíció. Amikor azt mondom, ma a zsidómentés minden becsületes ember közös feladata, mindnyájunkról beszélek, akiket saját hazájukban mind nyomasztóbb, felülről szított bizalmatlanság vesz körül. Az ortodox zsidóknak, másfelől a Fidesz-zsidóknak, a mai hatalom zsidó származású cinkosainak, nincs sok félnivalójuk Magyarországon. Az „idegenszívűeknek” megbélyegzett, aktuálisan zsidóvá vált emberek tömegének azonban komolyan van. Nagyon ismerős. „Azt, hogy ki a zsidó, én mondom meg! („Wer bei mir Jude ist, bestimme ich!”) Hermann Göring rikoltotta ezt, de már csak Karl Lueger, antiszemita bécsi polgármester után. Nem árt e hírhedten jól igazolt kijelentést emlékezetébe idéznie annak, aki a mostani emlékmű-vita kapcsán a zsidóság jó hírét és jövőjét félti a holokauszt túl sűrű emlegetésétől.
