A kérdés egyre nyomasztóbb a világ zsidósága számára. Vallási problémának tűnik, pedig szorosan összefügg a történelemmel, az izraeli politikával és a diaszpóra helyzetével is. Vajon az asszimiláció egy „halálos” fenyegetés, ahogy sok zsidó gondolja, vagy a kor egyik kísérő jelensége.

A diaszpórában a történelmi keretek határozták meg, ki számít zsidónak. Kelet-Európa legnagyobb részén a kommunisták veszélyesnek tartották a hitéletet, így az – a körülmetéléshez hasonlóan – erősen visszaszorult. Mire a rendszer összeomlott, a legtöbb zsidó már egyáltalán nem törődött saját szellemi örökségével, hagyományaival. Ennek ellenére zsidónak határozták meg önmagukat.

Nyugaton, a szabadság révén, a történelem és vallás erősen eltávolodott egymástól. A Pew Research Center a közelmúltban felmérést készített a világ zsidóságának csaknem a felét magába foglaló amerikai zsidók körében (bővebben a grafikonon). A válaszok alapján a zsidóságot nem a hit jelenti önmagában: az amerikai zsidók 22 százaléka nem vallásos (egyszer keresztények, máskor zsidók, így a statisztika értelmetlen). Még a nyíltan vallásosak kétharmada sem tartotta a zsidóság kritériumának az istenhitet. Ám egyre nagyobb az aggodalom a zsidó közösségekben: a kutatóintézet felmérései azt is kimutatták, hogy ugrásszerűen nő a vegyes házasságok száma a fiatalok körében. Az amerikai zsidóság mintegy 10 százalékát jelentő ortodoxokat leszámítva, a zsidók 72 százaléka nem zsidóval házasodott a 2000 óta eltelt években.

Aligha meglepő tehát, hogy néhány amerikai rabbi újragondolja a zsidóság kritériumait. A reform zsidó irányzat 1983 óta elismeri a zsidó apák gyerekeit, ám más haladó csoportok szerint, a vér szerinti származás nem elegendő. „A zsidóság nem csak egy születési „hiba” – mondja Rick Jacobs rabbi, a Union for Reform Judaism szervezet elnöke. Egyes csoportoknak a hit csupán egy extra kellék: furcsa, hogy pont az ortodoxok zsidóságfelfogása hagyja figyelmen kívül a hitet, a liberálisabb felekezetek viszont nem. Mások számára a zsidóság több mint akár a hit vagy a származás.

Andy Bachman rabbi, egy lendületes ökumenikus Brooklyn-i közösség, a Beth Elohim tagja azt állítja: a zsidóság pusztán hitként történő meghatározása „a goj felfogás szerinti képződmény”, így a zsidó embereket egy jól felismerhető kategóriába lehet illeszteni. A zsidó történelemhez és a kultúrához való kötődés nagyon számít – véli Bachman rabbi. Ilyenkor egy nem zsidó házastárs és a betérés egyaránt üdvözlendő. Jó bibliai példázat erre az izraelita törvényeket és vallást elfogadó moábita Ruth története.

Tény viszont a vegyes házasságok számának növekedése Ausztráliában, Kanadában, Franciaországban és Nagy-Britanniában, a zsidó diaszpóra négy másik központjában. Történelmi okok miatt a brit közösség kisebb, békésebb, de merevebb, mint az amerikai, 1950-től kezdve az öregedés és az asszimiláció révén csak zsugorodott. De változnak az idők. A JW3 egy új, trendi közösségi központ Észak-Londonban. Egy brit zsidó intézmény épülete legyen harsogó és büszke – mondja Raymond Simonson, az JW3 főnöke, a zsidó szót szokatlanul feltűnően tartalmazó homlokzati feliratról.

Simonson kerüli a parttalan elvi vitákat. A JW3 – célja szerint – mindenkinek hagyja saját érzései szerint megélni a maga zsidóságát, függetlenül a korábbi történésektől. „Nem kérjük senkitől, hogy tolja le a gatyáját, vagy villantsa anyuci ketubáját.” Az egyik, felnőtteknek szóló kurzusuk, részben, nem zsidó házastársaknak készült, „Véletlenül” zsidó lettem címmel. A főzésről és a művészetekről szóló előadások is igen népszerűek. „A zsidó identitás fenntartásához nem elegendő Amy Winehouse vagy Neil Diamond dalait „szakmányban” hallgatni – mondja Simonson, de ezek akár belépőül is szolgálhatnak a zsidóság, a Talmud, Izrael és a zsidó történelem megismeréséhez.

Kétféle jövő, két újabb kérdés

Ellentétes felfogásban, de az újítók és a keményvonalasok alapvető célja közös: a zsidó folyamatosság fenntartása. Zvi Maor, izraeli rabbinátusi szóvivő szerint „A mi feladatunk harcolni a judaizmus kétezer éves ellensége, az asszimiláció ellen.” A liberálisok szerint, a diaszpórában élő közösségeket ért bírálatok anakronisztikusak. A vallási maximalisták szerint a liberális „kísérlet” elbukott.

Ez a két attitűd nagyon mást jelent a jövőre nézve. Az ortodoxokra a vallási szokások betartása jellemző, körükben nagyon magas a születésszám, így a zsidó lakosságon belül nő a lélekszámuk (Nagy-Britanniában a haszid vagy ultra-ortodox családokra jutó születési arányszám 40 százalék). Egyre inkább elkülönülnek a kevésbé hívőktől, akik fokozatosan távolodnak a vallástól, és számuk stagnálni vagy csökkenni fog. Izrael és a diaszpóra közötti kapocs egyre inkább gyengül majd. A másik forgatókönyv szerint, a zsidók egyre sokszínűbbekké és kölcsönösen toleránsakká válnak. Azok is megtalálják helyüket a közösségben, akiknek a zsidó identitása hullámzó az életük során.

Így a „Ki számít zsidónak?” kérdésből rögtön adódik a második: hányan lesznek a zsidók a jövőben? És itt a harmadik is: mi is az a zsidó? Egyeseknek, a zsidók egy ősi hit követői, trükkös születési paraméterekkel. Mások számára, ők valami kevésbé formális dolgot jelentenek: egy szétszóratott civilizáció tagjaiként tartják számon őket, amire az erkölcsi hagyomány, az állandóan kérdező-elemző észjárás, az üldöztetés öröksége, egy jó adag humorérzékkel kevert tragikus világszemlélet, különleges kulináris ízlés és kultúra egyaránt jellemző.

Yossie Beilin, volt izraeli miniszter szerint minden zsidó a szélesebb értelemben vett zsidó család tagja. „A tagság nem a származástól vagy az istenhittől függ, hanem attól, hogy valaki ide akar-e tartozni.” „Elég rossz vicc”– mondja, – „hogy a holokauszt után a magukat zsidónak valló, érző embereket elutasítjuk, és azt mondjuk nekik, nem is vagy zsidó.” Szerinte egy tisztán világi betérési szertartásra lenne szükség („Ne zavarjuk istent, úgyis sok dolga van.”). „Sok zsidó nem hisz istenben, akkor meg minek erőltetjük rá a vallást?” – érvel az exminiszter.

Forrás: economist.com

Facebook X Reddit Pinterest