Rose, az örök túlélő. A 20 század gyorsvonatként gázolt át az életén. Mégis itt van, mesél, emlékezik, és azt üzeni, hogy a túléléshez bölcsesség, önirónia, megbocsátás és humor kell.
Érkeznek a nézők a Spinoza Ház színháztermébe, Vári Éva, a Rose című monodráma főszereplője pedig már a színpadon ül egy padon. Szinte mozdulatlanul várakozik, amíg megtelik a pótszékes, hetvenfős nézőtér. Mélabúsan néz maga elé, fejét időnként tenyerébe temeti. Nem néz ránk, nem szólal meg, mégis érezni mélyről jövő fájdalmát. Aztán in medias res kezd bele életének fordulatos és meglepő történeteibe az éppen süvet ülő, elegáns zsidó hölgy. Ez a rituális szertartás a temetés után kezdődik, hét napig tart, amely alatt a gyászolók nem dolgoznak, hanem történeteket mesélnek az elhunytról, emlékeznek rá.
Rose ül a padon és magáról mesél. Kisgyerekkorától kezdve megismerhetjük az életét, részletesen tárja elénk szép és kevésbé boldog emlékeit. Hamar kirajzolódik, hogy hol ironikusan, hol humorral elbeszélt történetei mögött a 20. század összes borzalma ott lapul. Gyerekkorában édesanyja ridegen bánt vele és testvérével, később a varsói gettóba került, ahol szeme előtt lőtték le a saját gyermekét. Eltemette, meggyászolta férjét és egész családját is, majd elhagyta szülőhazáját, először Izraelbe, aztán Amerikába ment. Vándorlása sem volt szenvedéstől és megpróbáltatásoktól mentes, de végül mégis sikerült új életet kezdenie, Amerikában újra férjhez ment, ismét lett családja, és jól menő szállodát irányított. A színpadon emlékező Rose már elmúlt hatvan éves, unokái születtek, de most ismét süvet ül. Ezúttal egy ismeretlen gyermekért, akit hasonló módon öltek meg, mint annak idején a nácik a saját gyermekét. Csakhogy ezúttal az elkövető Rose fia volt…
Vári Éva színészi lénye lenyűgöző, teljesítménye nem mindennapi: a másfél órás monodrámát – amelyre azért ráfért volna némi rövidítés – mindenféle eszköz és szünet nélkül játssza, s a darab végére a csinos, decens hölgy a szemünk előtt válik összeaszott öregasszonnyá. A nagyszerű színészi játéknak köszönhetően fizikai valójában látjuk, a sok keserű tapasztalat hogyan tette őt tönkre testileg.
Együtt sírunk és nevetünk vele, ahogy szókimondóan meséli életének főbb állomásait, szexuális élményeit, örömeit, bánatait, s szorongatja a zsebkendőjét. Teljes odaadással játszik, mi pedig ugyanígy éljük át vele a felelevenített történeteit. Gyakran kiszól a közönséghez, ezzel még jobban az események részesévé teszi a nézőt.
Az emlékezéshez jól illik a kicsi, intim tér. Nehéz elhinni, hogy ennyi tragédia után képes újra és újra felállni ez az asszony. Pedig Rose ilyen. Valószínűleg a humor lehet az egyik recept.
Az előadás végén „Rose” lejön közénk és köszönetet mondva kezet fog a közelebb ülőkkel. Azt mondja, a túléléshez bölcsesség, önirónia, megbocsátás és tapintat kell. Fel van tehát adva a lecke mindenkinek.
A szabadkai születésű, Izraelben élő rendező, Ilan Eldad szerint Rose sorsa maga a jiddis Odüsszeia, története a sok ismeretlen Rose miatt is fontos, akik mindmáig gyökértelenül, magányosan élnek a világban.
Részlet a darabból:
„Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt.”
Következő előadások: január 16, 25, február 9, 13, 23 és 27.