A Gólemek bennünk vannak

Vajon átveheti-e az ember Isten szerepét? És ha igen, tisztában van-e ennek következményeivel? A hat történetből és tizenkét jelenetből álló My little Gólem című előadás ezekre a kérdésekre keresi a választ. Halandók által teremtett kicsi és nagy Gólemből pedig egyszerre több is akad.

Az alkotók, Kárpáti Péter íróiskolájának növendékeivel együttműködve, a prágai Löw rabbi által teremtett gigantikus méretű agyagfiguráról, a Gólemről szóló legendát a modern kor társadalmi-politikai hatásaira reflektálva dolgozták fel.

Az egyes történetek és színek szerint is elkülönülő, ám a központi problematikát tekintve mégis összefüggő jelenetekben mindvégig ugyanazt a négy színészt, két férfit és két nőt látjuk, ugyanis a teremtő/teremtett, és ehhez szorosan kapcsolódva az átformálás/átformálhatóság kérdése az általuk megjelenített tipikus élethelyzetekben és karakterekben, illetve a férfi-női szerepek és kapcsolatok folytonos variálhatóságában, de mindig a másoktól való függésben ölt testet.

A csak néhány székkel, valamint az adott jelenettől függően egy asztallal, fotellel berendezett, lecsupaszított játéktérben a tárgyaknál sokkal fontosabbak a színpad hátsó részében kifeszített méretes, hófehér vetítővásznak, melyek nem csupán az időről időre bevágott animált képek, filmszerű mozzanatok/effektek hátteréül szolgálnak, hanem adott esetben térelválasztóként, ajtóként vagy falként is jól funkcionálnak. A látványos, a helyszín adta lehetőségeket maximálisan kiaknázó darabban egyéb ötletek terén (pl. hogyan keltsünk a nézőben egyszerre szorongást és kirobbanó nevetést) sincs hiány, a szűkös térben időről időre felvillanó vizuális hatások pedig a szokásosnál is jobban betalálnak.

A kékbe, pirosba, rózsaszínbe, fehérbe vagy épp zöldbe burkolózó életnagyságú bábok, guminők, az emberszerű tárgyakat birtokló férfiak, a Gólem történetét megidéző botcsinálta rabbik, valamint az őket irányító rendező(k), a divat világának felnagyított, elrajzolt vonású figurái és egyfajta sajátos teremtői szerepben tetszelgő orvosok/ápolók mozognak, kelnek életre, alkotnak önkényesen. Általuk az emberre, mint lelketlen, mégis sebezhető teremtményre jellemző kíméletlenség, nem csupán a teremtésre, de a pusztításra irányuló cinikus hajlam is megmutatkozik.

A kérdés pedig mindenkor az anyag, az Isten képmására teremtett emberi lény immáron mindenfajta felsőbb kontrollt nélkülöző formálhatósága körül forog. Mivé lesz az ember a társadalom, a külvilág hatására? Mintha a My little Gólem egyes jelenetei az eredeti Gólem történet mellett egy másik, Jeremiás prófétáról és gyermekéről szólót is megidéznének, amelyben szintén szerepel az embermás figurája. Ebben a mesében a Gólem, akinek homlokára eredetileg az „Adonáj Elohim emet” (Az Örökkévaló Isten igaz) mondatot írták, letörölte az „emet”, igaz szó kezdőbetűjét, és a felirat így új értelmet nyert: „Adonáj Elohim met”, azaz Isten halott.

De milyen hatások mentén változott ennyit a világ, amelyben az egyszeri Gólem/Gólemek immáron nem mellettünk, hanem sokkal inkább bennünk élnek? Van-e esélyünk arra, hogy saját életünket ne mások, hanem mi magunk irányítsuk? Egyáltalán, milyen lehetőségekkel számolhatunk akkor, amikor már maga az ősi történet sem elbeszélhető?

S persze az sem biztos, hogy szükség van az eredeti történet és a múlt megismerésére. Az előadás egyik jelenetében videón elevenedik meg a prágai zsidónegyed, a színészek a virtuális térben megidézett prágai utcákon bolyonganak. Kérdés, érdemes-e egyáltalán foglalkozni a múlttal, amikor a Gólemről szóló legenda már egy egyszerű, videós szimulációval is könnyedén átélhető.

Ebben a világban persze minden más is ilyen egyszerűnek hat: a kémcsövekben tárolt, „simára kevert” spermium, mint a számolatlanul véghezvitt teremtéshez szükséges matéria, oda és annyiszor jut el, ahová és ahányszor igény van rá, a petesejt akár a páciens, akár a „természetes kiválasztódást” elősegítő asszisztens testében is megtermékenyülhet.

A látványos, változatos vizuális elemekkel dolgozó előadás, amely sok esetben inkább egy szórakoztató, színpompás slide show-ra emlékeztet, talán nem is a kielégítő válaszadást, hanem elsősorban az azonos problémakörbe tartozó kérdésfeltevést tekinti elsődleges feladatának.