A zsidók mindig kérdéssel felelnek

Semmi sem bosszantóbb és unalmasabb az állandó köldöknézésnél, viszont jobb még az elején túljutni a kérdésen: kik azok a zsidók és nem zsidó magyarok, akiknek épp így, „zsidókként” és „magyarokként” kéne együttműködniük.

A kérdés az, hogy mi, zsidók és mi, magyarok mégis mit kezdhetnénk egymással. Ha már – annyian, amennyien – itt maradtunk egymásra. A rövid válasz nyilván az volna, hogy örüljünk egymásnak, barátkozzunk, menjünk moziba, járjunk, csináljunk gyereket, már akiknek kedvük van. Amit az emberek, akik részben hasonlítanak egymásra, részben meg különböznek egymástól, jó esetben csinálni szoktak. Evidens. Meg, persze, veszekedjünk, ha valami bajunk van, legyen meg egymásról a véleményünk, próbáljuk megbeszélni, de ha nem megy, akkor hagyjuk a francba.

Itt meg is állhatnánk, kibújásnak, sunyiságnak hat állandóan visszakérdezni válasz helyett. De „a zsidók”, jellemző módon, visszakérdeznek. Mert ha ez ilyen világos, akkor hogyan juthatott egyáltalán bárki eszébe a kérdés?

Az a probléma, hogy amikor moziba megyünk, egy magyar megy-e moziba egy zsidóval vagy egy fiú egy lánnyal (fiúval, lánnyal). Nyilván van úgy is, hogy ilyenkor többek között egy magyar mozizik, házasodik, hisztizik, üvölt egy zsidóval vagy fordítva. Vagy legalábbis a magyar vagy a zsidó üvöltözés közben ezt gondolja a másikról, az meg közben magáról nem ezt gondolja. De azért esetleg érzi, hogy őt zsidóként (gojként) szeretik vagy zsidóként (gojként) hisztiznek vele.

Nyilván mindenki unja ezeket a köröket, de mindezért mégsem lehet megúszni, fel kell tenni a kérdést ezredszer is, hogy kikről van szó. Nyilván vannak olyanok, akik néha vagy majdnem mindig azt gondolják, hogy ők nem magyarok, hanem momentán (mondjuk, hosszú nemzedékek óta) Magyarországon élő zsidók. Van ilyen, de nem árt hozzá valamilyen kulturális kötődés, tájékozódás, vonzalom, viszony egy/több másik kultúra bizonyos aspektusaihoz. Különben olyan kisebbségivé lesz az ember, akit egy másik etnikumhoz, valláshoz, kulturális tradícióhoz nem köt semmi, azt az egyet pedig, amelyben eltájékozódik, ellenségesnek tudja, olyannak, amelyik azért utálja őt, mert zsidó, ámbátor sok fogalma neki magának nincs arról és nem is különösebben érdekli, hogy mi is volna az.

Úgy sejtem, nagyon sok ilyen honfitársunk van, akiket egyes-egyedül a másik szeme tesz zsidóvá vagy a másik tekintetének elképzelése. Ez az egy, ez viszont nagyon erősen megkülönbözteti a környezetétől, amelytől fogyasztási szokásai, társadalmi státusa, életformája tekintetében nem sok minden választja el. Az lenne a jó, sajnálom, ha ezek az emberek végre asszimilálódni tudnának. Ha nem éreznék magukon (hol okkal, hol ok nélkül) az ellenséges tekintetek figyelmét. Ezekkel a zsidókkal a nem zsidó magyaroknak ennyit kell kezdeni, tessék kevésbé előítéletesnek, antiszemitának lenni, a halott nagyszülőket utólag visszafogadni a nemzetbe, meggyászolni szívből, ahogy a saját veszteségével teszi az ember. Ha tudni fogják, hogy kitagadott nagyszüleiket magyaroknak tekinti a többség, és nem kínos kötelesség, hanem közösségi igény rájuk emlékezni, mintha csak a saját nagymamáink, a magyarok nagymamái lettek volna (azok voltak), akkor máris magyarok lesznek és marad a kérdés, hogy mit kezdjenek a magyarokkal. A választ lásd fent. Érezzék jól magukat.

És akkor még vannak azok, akik zsidók. Úgy, hogy valamilyen módon vallásosak vagy az életformájuk olyan, vagy mondjuk, Izraelhez fűzi őket valamilyen sajátos kötődés, de átmenetileg vagy tartósan mégis itt élnek. Az egymással mélyen összefüggő egyéni és közösségi önazonosság jobbára végtelenül bonyolult hálózatokat képez, többnyire bonyolultabb annál, hogy egyszerűen felsorolhassuk a lehetőségeket.

Mindenesetre ők, akik valahogy zsidók lennének akkor is, ha a szomszéd (vélt vagy valós) tekintette nem tenné őket azzá, már érdekesebbek. Akit érdekelnek, az figyeljen rájuk, kérdezze meg az ő szívének választott zsidóját, hogy mi az az édes kis pajesz ottan neki, hogy tényleg nem zavarja-e néha, vagy érdeklődjön, hogy mondják héberül, szeretlek és hogy nálatok akkor nincsen karácsonyfa és 24-én este buliztok valahol a gettó területén, aztán kérje meg, írja már le olyan fura betűkkel a nevét. Ha még kitart az érdeklődés, lehet továbbmenni.

Mert most már van Pestnek sajátos, jórészt világi (kicsit reform meg konzervatív) zsidó tömeg- és valamelyest magaskultúrája. Pici, de a városképet jelentősen és szerencsésen alakító szubkultúrája. Markáns körvonalai nincsenek, összefolyik más életmódváltozatokkal és szubkultúrákkal. Szóval él. Vannak elvétve más kulturális ajánlatok is. Lehet mindennek örülni, de nem kötelező. El is lehet kerülni nagy ívben az egészet, bár én nem ajánlanám.

Ezt a közeget lehetne bemutatni, megérteni, alakítani ezen az oldalon, amolyan non-stop híradóként, műsorújságként: hogy mikor hol és hogyan lehet éppen magyar zsidónak lenni és melyik színpadon, melyik sátornál, mettől-meddig lehet valamit kezdenünk egymással. Mert őszintén szólva abban az egyben vagyok csak egészen biztos, hogy nincsen szebb, jobb és hasznosabb dolog, mint kezdeni egymással valamit. Egyáltalán az, hogy néha, jó esetben előfordulhat olyan, hogy „egymás”, egyértelműen a legnagyszerűbb dolog, a világon.