Az Örökkévalónak láthatóan nincsen gondja a kollektív büntetéssel. Nekünk van. (Semot/Kivonulás könyve 10:1- 13:16)

A nyolcadik csapás a sáskajárás, a kilencedik csapás pedig a sötétség. Ezek a csapások sem győzik meg a Fáraót, hogy elengedje a zsidókat. Ezután az Örökkévaló felfedi Mózes előtt a tízedik, utolsó csapást: az elsőszülöttek halálát. Mózes felkészíti a zsidókat az első Pészáchra, vagyis az elkerülés ünnepére. Annak érdekében, hogy a zsidó elsőszülötteket elkerülje a Halál Angyala, egy frissen levágott bárány vérével kell megjelölniük az ajtófélfákat, majd a bárányt sietve elfogyasztaniuk kovásztalan kenyérrel. Erre az alkalomra emlékezve kötelességük a zsidóknak megünnepelni a Pészáchot minden évben. Éjfélkor a Fáraó házától a cselédek házáig az összes egyiptomi elsőszülött meghal. Az egyiptomi nép nyomására a Fáraó magához hívja Mózest és Áront, és elengedi a zsidókat.

Az Örökkévalónak láthatóan nincsen gondja a kollektív büntetéssel. A kilenc első csapás is Egyiptom egészét sújtotta, elpusztítva az állatokat, a termést és mindent, amit csak lehetett. A Fáraó egyedül hozta meg a döntését, hogy nem engedi el a zsidókat, mégis mindenkinek bűnhődnie kellett. Mindennél jobban látszik ez a tízedik csapásnál: Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Örökkévaló minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő Fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét, és az állatok minden elsőszülöttjét. Szfornó, egy középkori szövegmagyarázó még külön fel is hívja a figyelmünket, hogy a bűnöstől (a Fáraó ) a kevésbé bűnösig (a tömlöcben levő foglyok) mindenkit egyformán sújt a büntetés.

Akár át is léphetnénk ezen a momentumon, hiszen a Tóra egy másik kor másik erkölcsi rendszerét tükrözi, amikor nem volt probléma a kollektív büntetés. Azonban már a kora középkorban sem ezt az utat választják. Rási, az egyik leghíresebb szövegmagyarázó úgy érvel, hogy azért büntette meg az összes egyiptomit, mert még a szolgálólány is hasznot hajtott az izraeliták rabszolgaságából, és élvezte a szenvedésüket. Rási ezzel oldja meg azt a komoly teológiai problémát, hogy hogyan büntethet az Örökkévaló ártatlan embereket. Ez azonban inkább kiskapunak tűnik.

Ahogyan azt már Langer Árminnal megírtuk, a zsidóság egyik fontos elve a szociális igazságosságra való aktív törekvés. A Tóra és a zsidó hagyomány egyik fontos értéke, hogy tilos tétlenül nézni a mellettünk történő igazságtalanságot, még ha nem is a mi tetteink vagy döntéseink következménye. Ha nem akadályozzuk meg, ha nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy változtassunk a helyzeten, akkor a mi felelősségünkké, bűnünkké válik. Az egyiptomi nép hallgatása az izraeliták szenvedésével kapcsolatban szembetűnő a tórai történetben.

A mai világban nem nehéz ezzel a „paranccsal” szemben fellázadni. Hogyan lehetne a mi felelősségünk az egész világ szenvedése? Nem viselhetjük a vállunkon az emberiség összes terhét! Nem nehéz a felelősség köreit annyira felnagyítani, hogy abszurdnak tűnjön a parancs: vajon az én kötelességem a világ össze problémáját megoldani? Ugyan zsidó szervezetek világszerte vállalják a felelősséget a náluk kevésbé szerencsés helyzetűekért akár a harmadik világban, akár a saját országukban, az egyén felelősségét azonban gyakran félvállról vesszük az egyén korlátozott lehetőségeire hivatkozva.

A hétköznapok felől közelítve viszont sokkal nehezebb ellenszegülni: ha minden nap adnánk egy százast a sarkon lakó hajléktalannak, az csak háromezer forint lenne havonta. Kérdezzük meg magunktól, kihívtuk-e a rendőröket, amikor a szomszéd a szomszédasszonyt verte (már megint), vagy inkább felhangosítottuk a tévét (már megint)! Vagy, hogy kiálltunk-e a kolléganőnk mellett, amikor rászólt a főnökre, hogy ne paskolgassa „barátian” a fenekét? Segítettünk-e az unokatestvérünknek, aki most vesztette el a munkáját? Elfordítottuk-e a fejünket, amikor részeg fiatalok egy cigányfiút vertek az aluljáróban? Tényleg megtettünk minden tőlünk telhetőt? Tényleg semmi mást nem tehettünk volna? Azt hiszem, a válasz a legtöbb esetben nem a mi javunkra szólna.