„A kultúra olyan árucikk, mint a kenyér” – interjú Glázer Attila fotográfussal

A 38 éves fotós eredetileg tájépítészmérnök, s bár gyerekkorától jelen volt életében a fényképezés, csak 13 éve hivatalosan „képkészítő”. Azóta számos internetes és nyomtatott magazinban jelennek meg munkái, a 2009-es Magyar Sajtófotó pályázaton harmadik helyezést ért el, nyáron az ARC plakátkiállításon különdíjat kapott és legutóbbi, tizedik önálló kiállítását, amely november végén zárt be, több százan látták. A toleranciáért, az elfogadásért küzd, a kirekesztés ellen.

Helló, náci volt a címe saját galériádban, a Három Hétben tartott kiállításnak. A provokáló cím elérte a várt hatást?

Glázer Attila: A megnyitón, október közepén annyian voltunk, hogy sokan be sem fértek. A másfél hónap alatt, amíg kint volt a hat, igen nagyméretű, ledfalakkal átvilágított fotóm, biztosan több százan látták, de sokan csak kintről, az utcáról, a hatalmas üvegajtón keresztül.

Nem mertek bemenni?

G.A.: Itthon sajnos nincs meg a kultúrája annak, hogy egy kortárs galériába ugyanúgy be lehet menni nézelődni, mint egy cipőboltba, anélkül, hogy azt éreznénk, vásárolnunk kell, hogy ne nézzenek ki. Volt olyan, hogy kinyitottam az ajtót és behívtam az illetőt. Rettentően csodálkozott a gesztuson. A kultúra ugyanolyan árucikk, mint a kenyér vagy a tej a boltban, csak nem a testünk lakik jól tőle. Ennek ellenére itthon szinte megkérdőjelezik a kultúra létjogosultságát, holott attól lesz komplex az életünk. A magyar társadalom többségének sajnos nem természetes közege a múzeum, a színház vagy netán egy kortárs galéria.

Mi volt a célod ezzel a kiállítással azon kívül, hogy minél többen lássák?

G.A.: A magam eszközeivel küzdök a kirekesztés, a homofóbia, az antiszemitizmus és a rasszizmus minden formája ellen. Beszélgetni kellene egymással, szembe nézni a másikkal, nem pedig zsigerből gyűlölni. Engem mondjuk amúgy is a szemek és az érzések inspirálnak. A látványos, nagy világítódoboz-fényképek egy antirasszista projekt részei voltak, amit folytatni fogok más terekben, más keretek között, de ez egyelőre még titok.

Te sem csak művészi képeket készítesz, nem csak galériákban állítasz ki, hanem a sajtónak is dolgozol.

G.A.: Persze, hiszen ma a művészetből alig tud néhány ember itthon megélni. Amíg azt el kell magyarázni, hogy minden összefügg a művészettel, legyen az egy bögre, egy kávékapszula vagy az íróasztalod, a ruhád, a tollad, a táskád, addig nem is fognak az emberek költeni például fotókra. Sokan még ma is úri hóbortnak tekintik a művészetet, és exhibicionista hobbistáknak a művészeket.

Azért nehezen számon kérhető, hogy egy havi átlagfizetésből (jelenleg bruttó 270 ezer forint a diplomás átlagbér)
miért nem költenek többet kultúrára.

G.A.: Ma bárkinek lehet Mona Lisája, vagy éppen egy kortárs műtárgy a falán, reprodukciókat akár néhány ezer forintért is vásárolhatunk. Ez művészetfogyasztás. Ami persze az otthonról érkező nevelés és az oktatás kérdése is.

Ezek szerint neked megvolt az „hazai” alapanyagod.

G.A.: Nem lógtak milliós képek a falon, de eljártunk kulturális eseményekre. Édesanyám fotólaborban dolgozott, innen ered a fényképezési „mániám”. Azt gondolom, a műtárgyaknak életünk természetes részévé kellene válnia és például nem kellene, hogy hírértékű esemény legyen, ha egy családtag színházba megy este. És ez nem pénz kérdése, mert rengeteg ingyenes kulturális gyermekprogram van, tudom, mert a hat és fél éves fiammal szinte minden hétvégén megyünk bábelőadásra, kreatív rajzolásra vagy koncertre. Árulnak kedvezményes jegyeket az Operában, a színházakban és múzeumokban is, a galériákba pedig ingyen be lehet sétálni. A többségben fel sem merül, hogy egy új cipő vagy póló helyett mondjuk, képet vásároljon, vagy netán azt kérjen a közelgő „Jézuskától”. De amúgy ki lehet tenni egy tavalyi Cézanne-naptárt is a falra, az is művészet. Kikerülhetetlenné kell tenni a kultúrát. Nem véletlen, hogy az ókori görögök is alapvetően az irodalommal, a számtannal és a művészetekkel foglalkoztak. Ma is ezekre és kibővített változataira lenne nagy szükség az oktatásban.

Hogyan lett galériád a Bartók Béla úton?

G.A.: Nem ismertem senkit, egyszerűen pályáztam és legnagyobb meglepetésemre nyertem. Egy lehetőség volt, de mára béklyó lett, túl sok pénzt vitt el és rengeteg energiámat emésztette fel a szervezés. A művészet amúgy sem helyhez kötött. A digitális világ, az internet elterjedése miatt csak a befogadó és az alkotó számít, nem az a közeg, ahol találkoznak. A hagyományos galéria ma olyan, mint az írott sajtó: leáldozóban van a csillaga sajnos. A virtuális és a projekt galériáknak lehet jövőjük, ahol a galerista a website-on értékesít, helyet ahhoz keres, hogy egyszer-egyszer a valóságban is találkozzanak az érintettek.

Kissé keserűnek tűnsz. Nem tervezed, hogy külföldön próbálkozz?

G.A.: De bizony! Az antirasszista kiállításommal Párizs és London felé is keresgélek, a gender témát is fontosnak tartó szervezeteket keresek. A nyári ARC kiállításon külön díjat kapó Jew, Gay, Nazi című fotómat elküldtem például egy amerikai plakátkiállításra is. Igyekszem a jó platformot megtalálni, ahol a célcsoport leginkább jelen van.

Kik ők?

G.A.: Társadalmi problémákra is szívesen reflektáló galeristák, illetve a vásárlóképes közönség. Egyik nélkül sem tudok továbbhaladni, s persze egyre magasabb színvonalú alkotásokat kell létrehoznom.

Tanítasz, verseket és cikkeket is írsz, ingatlanfotózással is foglalkozol. De voltál kameraman, felszolgáló és szinkronhang is. Kihagytam valamit?

G.A.: Hangoskönyvet tervezek éppen a verseimből, „2″ című kötetem remélhetőkeg jövőre jelenik meg. Tartok előadásokat a Soproni Egyetemen, meg a Budapesti Műszaki Egyetemen is, persze fotózás témában és a képeimmel próbálok egy el- és befogadóbb közeget létrehozni.

Ez is családi „hagyomány”?

G.A.: Vannak zsidó felmenőim, de a családban nem volt téma a származás, sem az előttünk, illetve a mögöttünk lévő út. Szüleim úgy döntöttek, hogy „biztonságból” megkeresztelnek. Aztán 16 évesen felhívtam a Mátyás templomot, hogy mondják meg, hogy lehetne „kikeresztelkednem”. Erre azt mondta a pap, hogy ha ilyet kérdezek, akkor ez már meg is történt. Erősebben és érzékenyebben rezonálok a világra, ezt részben a származásomnak tudom be. Tervezem, hogy később Ausztráliában éljek, ahol már eltöltöttem egy évet. Lenyűgöző, befogadó ország. Ott a művészetből is meg lehet élni. Ezen is dolgozom, s ez is a diaszpóra része lehetne.