Hanuka Erdélyben, 1989-ben
Hanuka utolsó napjára egy regényrészletet tartogattunk. Alább Tompa Andrea A hóhér háza című regényéből olvasható részlet, amely 2010-ben jelent meg a Kalligramnál.
Kolozsvár, 1989 december
„ősz elején végül a széphangú (bariton) Mihály, egykori iskolatársa ahelyett, hogy a kezét szorongatta volna, amikor esténként hazakísérte, elhívta kórusba, A Brassai utcában van egy kórus, van kedved?, többet nem mondott róla, s amikor belépett az imaház alacsony mennyezetű, túlfűtött termébe, szembetalálta magát iskolai énektanárnőjével, a nagy fogú, jóságos Halmos Katival, Kati nénivel, aki vastag szemüveget hordott és aki sohasem tudott az órákon fegyelmezni, csodálkozva néztek egymásra az ajtóban, Mihály pedig mint alapember és házigazda büszkén jelentette be, hogy hozott egy új kórustagot, mostantól ő is jár majd a hétfői és csütörtöki próbákra, Halmos Kati pedig ránézett a régi tanítványra, aki általánosban is benne volt már az iskolai kórusban, majd szárazon megkérdezte, hogy: Na, és van a szomszédban zsidó?, mert a hangjáról pontosan tudta, hogy mennyit ér, meg azt is, hogy cigarettázik, többet nem tudott a lányról, és szerinte énekelni mindenki tudott kicsit, kórusba is járhatott bárki, és Halmos Kati néni nem várt feleletet a kérdésére, mert a kórusnak tagja volt néhány izmos román parasztlegény is, akik ki akartak vándorolni Izraelbe, már be is adták a papírokat, nekik előnynek számított a hitközség kórusában az aktív részvétel, a román fiúk pedig a frissen varrt bársonykappedlijükben lelkesen énekeltek, kívülről fújták már a szöveget is, és igyekeztek a szavak jelentését is megérteni, de Halmos Kati néninek végül is mindegy volt, hogy a szomszédban akkor végül is van-e zsidó vagy sincs, mintha mindenkinek nyomós és személyes oka lett volna itt lenni, Aki itt van, mind zsidó?, tűnődött a lány, Igen, szögezte le magában, mindenki zsidó, és Kati néni csak belefújt a sípjába, feltolta a szódásüveget az orrán, és már lendítette a karját, amit szeretett magasra tartani, a feje fölé, pulóvere hónaljában két kerek izzadságfolt keletkezett, de aznap, december 21-én este (ötkor már sötét volt) nem kezdtek rá arra, hogy Maocurjesuati ha-na-na-naleszabe-leszabe-eah, a következő sort nem jegyezte meg, vagy hogy Ha-ha-hazegmorbesirmizmor hanukát-há-ámizbeah, vagy a másik, amiben az ő szólója lett volna: Giluhamakabim, giluhalaim, sziszuvaszimehu, szomanvalaim –, románul ejtették: sisuvăsimehu, a lány számára semmi értelme sem volt a daloknak, csak ült hétfő és csütörtök este héttől kilencig a jó meleg teremben, a nagy barna kályha mellett, amit fával fűtöttek, a cseppfolyós, parttalan időben, a zsinagóga kórusában, Amíg – amíg – amíg – amíg – amíg – amíg eszébe nem jut valami jobb, mondta tanácstalanul Mihálynak hazafele menet, aki még mindig nem volt képes megfogni a kezét.”
Részlet A hóhér háza c. regényből
Tompa Andrea író, színikritikus, Budapesten él. Regényei: A hóhér háza (2010, Kalligram), Fejtől s lábtól (2013, Kalligram).
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!