Hanuka Mózes tesztjének folytatása. Amikor a menóra lángja nyolc napig égett, a csoda azoknak a győzelme volt, akik meglátják a tűz forrását, akik nyitott szívvel látnak a dolgok mögé, akik hajlandóak átengedni magukat a transzcendensnek. Lehetnénk idén Hanukakor egy kicsit mi is olyanok, mint a görögök felett győzedelmeskedő zsidók.
A fánk jó dolog. Szeretem. Már nem eszem persze, mert van benne liszt, meg cukor, olajban sült, egészségtelen. Amikor visszautasítok egy-egy ilyen fogást, látom barátaim arcán a furcsállást. Bolond szegény – gondolják. Minden jó dolgot megvon magától. Általában megpróbálnak rávenni, hogy egyek egy kicsit… normális (!) kaját is. Különben betegesen sovány leszek. Ha már kicsit mélyebben diskurálunk a dolgokról és előjön a lúgosítás, a természetgyógyászat vagy ne adj isten a homeopátia, az éles vitába torkollik. Az érvek a körül forognak, hogy nincs tudományos bizonyíték, hogy nincsenek egzakt mérések, hogy az egész egy tudománytalan humbug.
Most így hanuka előtt azért is jutott eszembe ez az egész, mert rájöttem, hogy ezek a barátaim „görögök”. Na persze nem teljesen és nem úgy…
Sokat kínlódtam Hanuka megértésével zsidó eszmélésem során. Az olajcsoda nagyon hamar kifújt, gyorsan elveszítette báját, nincs Mikulás sem, tudom. Maradt tehát a kis zsidó sereg a nagy szír-görög hadtest ellen. Nem vagyok harcos alkat, és amikor kiderült, hogy csoda ugyan, de leginkább egy nagyon különleges geopolitikai helyzet kellett ahhoz, hogy a Makabeusok észrevétlenek tudjanak maradni és csendben, szinte sötétben kivívni szabadságukat, ez a történet is elveszítette varázsát. Nem maradt sok hát, a fények, a trendelli, a hanukia, az ajándékok…
Egy ponton azt is ideje volt beismerni magamnak, hogy ez tulajdonképpen egy polgárháború is volt, melyben zsidó is harcolt zsidó ellen, ezzel meg nehéz volt mit kezdeni, annak ellenére, hogy láttunk már ilyet.
Na de akkor most mit is ünnepeljek nyolc napig?
Rabbi Fohrmann nyitotta fel a szemem és láttatta meg az ünnep olyan rétegeit, amelyeket eddig nem fedeztem fel. Azt, hogy miről is szól az egész. Nem kell mást tenni hozzá, visszamenni egy kicsit és keresni egy történelmi párhuzamot. Mikor van szó a történetünkben olyan eseményről, ahol ugyanúgy el nem alvó lángokról szól a fáma…
Mikor is olvastunk egy olyan lángról, mely ég és ég, sokáig, olyan sokáig, hogy na… Kitaláltátok. Igen, az égő csipkebokorról van szó.
Na de hogy kerül a csizma az asztalra?
Mi köze ennek Hanukához?
Görögökhöz?
Zsidókhoz?
Ja, azt tudjuk.
Amikor Mózes legelteti apósa nyáját, egyszer csak Isten hegyéhez ér és meglátja a bokrot. “És mondta Mózes: Hadd térek csak oda, hogy lássam ezt a nagy látványt: miért nem ég el a csipkebokor?”
Fura dolog, minek van ez a szövegben? Ez a kis nüansznyi részlet. Meglátta, az Örökkévaló szólt hozzá, slussz-passz. De nem. Isten akkor nyilvánul meg Mózesnek, amikor látja, hogy Mózes lát. Mózes már bebizonyította addigra, hogy látja embertársainak szenvedését és érzékeny, odafigyelő ember, aki tesz értük, megvédi őket, kiáll a bajban lévőkért.
Most már csak azt kellett bebizonyítania, hogy látja, érti a transzcendenst is. A “hadd térek oda” azt bizonyítja, hogy Mózes meglátta a bokrot el nem emésztő láng mögött az Örökkévalót. Hogy nem csak a szemének hitt és nem voltak prekoncepciói. Meg akarta, meg tudta látni a szokatlant, a különlegest, a mindennapitól eltérőt, a mögöttest. A mást. Isten őt választotta, mert Mózes képes volt látni.
Hanuka Mózes tesztjének folytatása. A tét itt a görögök és zsidók közötti különbség volt. A görögök a szépséget, a művészeteket önmagukért csodálták, de nem látták meg mögötte a forrást. A zsidók Mózes óta tudták, a láng azért nem emészti el a bokrot, mert az több, mint egyszerű tűz.
Amikor a menóra lángja nyolc napig égett, a csoda azoknak a győzelme volt, akik meglátják a tűz forrását, akik nyitott szívvel látnak a dolgok mögé, akik hajlandóak átengedni magukat a transzcendensnek.
Mi mindennapi emberek sokszor zárjuk burokba magunkat, nem akarjuk meglátni a szenvedőket, a bajba jutottakat, elfordulunk, védjük magunkat. És sokszor nem akarjuk meglátni a mögöttest, a nem fizikait, elzárjuk magunkat a transzcendens elől. Hanuka arra tanít, hogy ne tegyük. Megtanít látni. A dolgok mögé tekinteni.
Belenézünk a hanukai fényekbe és ha sokáig nézzük – úgy, mint azokat a fura képeket, amikből nehezen, de kirajzolódik a kép a végén -, talán idén meglátjuk a fény forrását is egy pillanatra. Manapság ez nem is jönne olyan rosszul.
Lehetnénk idén Hanukakor egy kicsit inkább zsidók, mint görögök. Ezt kívánom szívemből mindenkinek.
És Boldog Hanukát!
