Elsimítani a múltat – Időről időre kritika

Curtis az érzelmekről és a szerelem természetéről korábban már majdnem mindent elmondott; ebben a filmjében most csupán annyi történik, hogy a néző figyelmét igyekszik a jelen, az „itt és most” világába irányítani. Az időutazás ötletén alapuló történet során a főszereplő rádöbben, hogy a teljességet, a boldogságot a jelenben kell keresnie, s ezért a végén lemond az állandó „második esély” lehetőségéről.

Félszeg, lúzer figurák, csetlő-botló karakterek, humor, szerelem. Richard Curtis romantikus, az intellektuális humort sem nélkülöző vígjátékai – a Négy esküvő és egy temetés, a Bridget Jones naplója, a Sztárom a párom és az Igazából szerelem c. filmek – amelyeket többnyire, mint forgatókönyvíró jegyez, hazánkban is rendkívül népszerűek. Talán, mert saját műfajukban tagadhatatlanul jobbak, mint az átlag (legtöbbször amerikai) romantikus komédiák. És mert ebben a fajta humorban felfedezhető némi irónia, némi fanyar íz.

A legújabb, ám Curtis rendezői pályájában vélhetően az utolsónak szánt darab, az Időre időre sztorija egyébként roppant egyszerű: a gátlásos, vörös hajú Tim Lake (Domhnall Gleeson) egy borzalmas szilveszteri parti után, pont a huszonegyedik születésnapján tudja meg apjától (Bill Nighy), hogy a család férfi tagjai mindannyian képesek arra, hogy a jelenből visszautazzanak az időben, és újraírják saját múltjuk egyes pillanatait.

A film, legalábbis elsőre úgy tűnik, egy szerelem történetét beszéli el, hiszen a fiú e különleges képessége segítségével szerzi meg a vágyott nőt. A történet azonban egy érzelmekkel teli apa-fiú kapcsolatról is szól. Tim választásainak, cselekedeteinek a család iránti feltétlen szeretet, illetve az apa tragédiája lesz a fő mozgatórugója: az időutazás végső soron ehhez, nem pedig kizárólag a barátnőkereséshez kapcsolódik, amiről az elején még maga Tim is azt gondolja, hogy a legfontosabb az életében.

Akkor kerül minden a helyére, amikor a főszereplő rádöbben, hogy a teljességet, a boldogságot a jelenben kell keresnie, ezért a végén lemond az állandó „második esély” lehetőségéről. Az Időről időre legfőbb mondanivalója ezzel összefüggésben pedig nem más, mint hogy kibúvók helyett mindenkinek felelősséget kell vállalnia a saját tetteiért. Ez az üzenet persze kissé sablonos, ahogy maga a történet is, amely ilyen szempontból hagy némi hiányérzetet a nézőben, de a közhelyek ellenére azért mégis sokat lehet nevetni a filmen.

Az időutazás nem újszerű, eltúlzott szerepét, illetve az egymást követő események kiszámíthatóságát ugyanis leginkább a jellegzetes, esendő curtisi figurák lennének képesek feledtetni, azonban tény, hogy a szélsőségesen csetlő-botló karaktereknek, és az ironikus humor forrásaként szolgáló sémáknak – a felső-középosztálybeli, vidéki brit értelmiségnek vagy a jogászok unalmas világának – most többnyire csak halvány utánzatait kapjuk. Egyes figuráknak, többek között Timnek, és főként szerelmének, Mary-nek (Rachel McAdams) a szerepköre is jórészt leegyszerűsített, kidolgozatlan, Tim húga, Joanna (Vanessa Kirby) illetve a drámaíró Harry (Tom Hollander) pedig olyanok, mintha a Négy esküvő és egy temetés alapján keltek volna életre. Igaz, kevésbé sikerült formában, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korábbi filmekből már ismerős jelenetek egy része is ismétlődik (pl. a Bridget Jones naplójának ruhapróbája) anélkül, hogy ennek a jelen történetben egyébként lenne konkrét funkciója.

A főszereplő Tim boldogságkeresése a történet második felében – dramaturgiailag kissé átgondolatlanul – altruizmusba fordul (állandóan mások életét akarja rendbe tenni), s ez a nézőben azt az érzést keltheti, mintha a rendezőnek sem lenne elég az az alapkoncepció, amelyre a későbbiekben a már ismert eseményeket felépíti. Mintha ő maga is bizonytalan lenne azzal kapcsolatban, hogy elegendő-e egy ilyen sztori ehhez a filmhez, amely, ahogy azt már korábban megszokhattuk, most sem mentes az édeskés panelektől. Érdekes viszont, hogy a filmet eredetiben nézve kevésbé tűnnek zavarónak az érzelmeket a maguk direktségében megjelenítő párbeszédek, de ami még ennél is fontosabb, hogy az intellektuális, fanyar humor is sokkalta jobban működik, mint most, a magyar szinkronhanggal.

Curtis forgatókönyveiben legtöbbször egyébként pont az a jó, hogy a könnyed elemeket képes lehetőleg minél több extrém figura szerepeltetésével, esetleg egy-egy iróniával elbeszélt esemény felidézésével némileg ellensúlyozni; filmjei épp ezért szólhatnak a legkülönbözőbb ízlésű közönséghez. És többek között ez az ellensúly az, ami most ebben a filmben kevésbé érvényesül, valamint a hiteles színészi játék, amellyel mindez megvalósítható lett volna. Vagy csak eredeti ötletekből, extremitásból és meglepetésből jutott most jóval kevesebb.